Aki akar költői lenni, az nem lesz igazi költő soha; aki akar szimbolikus lenni, annak műve nem lehet a teljes élet szimbóluma; az ilyen művész tulajdonképpen csak dilettáns. Mahler Gusztáv is az. De a legzseniálisabb dilettáns, akit valaha hordozott a föld. Kétségtelen bélyege ennek zenéjén: az eredeti frazeológia s az egységes szerves kompozíció hiánya; nem hoz újat sem részben, sem egészben. Szótárul, mondattárul felhasznál a klasszikus irodalomtól a cseh föld "altväterliche Soldatenromantik"-jáig mindent.

Szomjas, szinte fanatikus esztétikumával kiszerkeszti, kiöntudatosítja a maga számára Beethovennél vagy Wagnernél nem tendenciájuknál, hanem a kifejezés erejénél és kizárólagosságánál fogva öntudatlanul szimbólumai lettek valamely örök emberi érzésnek, vágynak, törekvésnek, vagy akár tettnek és sorsnak. Amit az esztéták Wagner vezérmotívumaival cselekedtek, azt Mahler saját témáival előre megteszi: irodalmilag, filozófiailag, hangulatilag determinálja, szóval elnevezi őket; jelképes szerepükre előre körülhatárolva szövi nagyobb periódusait is.

Ahol frázis, motívum, téma csak mozaikkocka, melyből a művész metafizikai elképzeléseit építi fel, ott nem fontos, hogy ezek az alkatrészek önmagukban remekek legyenek. Mahler sokszor banális, közönséges s ez nála a végső koncepció szempontjából még nem lenne hiba. A hiba azonban magában a végső koncepcióban van, amely részeit legtöbbször nem formális-zenei, hanem gondolati-szimbolikus értelmük szerint csoportosítja. Öntudatlan költészet finomságát csak nagyritkán érezzük; poétikus kontrasztjai legtöbbször gyerekesek: Nietzsche "Das trunkne Lied"-jére Wunderhorn-dal következik, VIII. szimfóniájának Szentlélek himnuszát a Faust utolsó jelenete követi stb.

Mahler tagadhatatlanul közönségművész. Persze nem a szó meyerbeeri értelmében. Mahlerben a közönség lett művésszé, mert azokat a következetéseket (pl. a szimbolika kifejtését), melyeket az igazi művész a közönségre bíz, azokat ő saját maga előre levonja és szerintük komponál. Ezért Mahler alaki újítást hozott. Kombinál, mint a publikum, amely képzeletében tovább szövi-szerkeszti, árnyalja, színezi, értelmi elemekre bontja, amit színpadon látott.

Ilyen öntudatos esztétalélek rengeteget tanul össze, roppant finom füle van, tüneményesen érti a művészet mesterségi részét. Ehhez a típushoz tartozó költőknek, pl. rendesen szédítő a verstechnikájuk, dúsgazdag a szótáruk. Mahler pazar zenekari technikája is csak ebből a szempontból értékelhető helyesen.

Az eddigiekben Mahlernek azt az arcélét igyekeztünk igazabb megvilágításba helyezni, melyet rajongói legszívesebben rajzolnak elénk: a filozófus-költőét. Ha Mahler csak ennyi volna, úgy aligha üdvözölnénk örömmel a műsoron szimfóniáit. Az a kép, melyet róla adtunk, fontos kiegészítésre szorul: ha Mahler művészetében hiányzik is a legnagyobbak homogén egysége, valamit mégis felfedezhetünk benne a valódi egyéniség eggyé ragasztó enyvéből: minden másodlagos költőieskedését, filozofálgatását rendkívül egyéni, őrült, ideges, szinte beteg nyugtalansága rezgi át, valami sajátosan Mahleri energia-feszültség.

Ez az, ami őt az esztéta-közönséglelkű művész passzivitásából kihajszolja. Ez az a rettenetes energia, mellyel karmesteri emelvényéről lenyűgözte zenekarát, mely képessé tette őt arra, hogy beteggé esztétizált, vérévé nem vált élményeit óriási méretű koncepciókban dobja ki magából, hogy hazug és nagyképű utakon keresve igazi megvalósulását, a kielégületlenség fájdalmával homlokán fáradhatatlanul vonszolja az alkotás belső kényszerűségének jármát.

Mahler költészetét, igazi öntudatlan költészetét kielégületlensége fájdalmában kell keresnünk. Művészete ennek a szenvedésnek - sajnos - nem pregnáns kifejezője, legfeljebb csak dokumentuma; s mégis Mahler legmaradandóbb értékét, alkotásának eme fájdalmas dokumentumszerűségében látjuk.

Tóth Aladár