Székely Zoltán játéka az említetteknek legélesebb ellentéte. Technikájában még sok az anyag, mert aki az anyagot teljesen le akarja igázni, az nem kerülheti el a nehéz harcban a megsebesülést. Sok gondot okoz az eszköz annak, aki azt csak eszköznek és csakis eszköznek tekinti. Székely a hegedű kedvéért nem áldoz fel semmit az előadandó műből, de nem is tesz hozzá semmit, ami nem belőle jön.

 

Küzdelme következetes, bátor és most már megállapíthatjuk: győzelmes! Voltak, akik lemosolyogták két év előtti érdes, akaratos tónusát: a hegedű nem akart még úgy szólni ahogy ő akarta; viszont az a bizonyos meleg, érzéki hang, melyre legtöbben törekszenek, nem csábította őt. Nem adta fel a harcot: s az idén már diadalmasan zengett hegedűje a Brahms-versenymű zenekara felett. Ilyen küzdelem egyelőre egészen leköti a fiatal művészt, valahogy kiszívja minden erejét s játékában a boldogító, felszabadító líra helyét, hatalmasan koncentrált fantázia foglalja el.

 

Új utakra törő művészeknél ez gyakori eset; gondoljunk csak a komponista Lisztre, vagy Bartókra. Míg azonban Lisztnél a képzelet, a mámor hedonisztikus gyönyöreivel csillapítja lázát, addig Székely inkább aszkéta vérmérséklet: fanatikusa kielégítetlenségének s még korlátoltsága is csak kérlelhetetlenségét erősíti. A hangképzést és az értelmes frazirozást máris tökéletesen markában tartja. Az a-moll Bach-szonáta II. és III. tételét, a Haydn és Kodály hegedű-cselló duót csak a legmélyebb zenei ösztön érezheti meg ilyen logikusan.

 

A mélyentagoltság monumentalitása azonban még szenved inkább rajzra, mint plasztikus árnyalásra, szétválasztásra irányzott képzeletétől. Bachjában kevés a nyugvópont, ezért olykor elveszti a talajt, mint pl. az a-moll szonáta I. tételében. Ha több szabadságot engedne magának, hamarabb jutna a sokoldalúbb perspektívát igénylő plaszticitáshoz, így az ő maga módján azonban jobban jut oda.

 

Székely játékából még sok hiányzik; de ezek a hiányok pozitívabb értékek, mint másnál a teljesség, mert mindegyikük egy-egy hatalmas keresést jelent. Pártos István üdvözítő mindig-teljességével szemben Székely akkor teljes, mikor keres és harcol. Öntudatlan kielégületlenségét talán a maga is zeneszerző táplálja benne s az ebből fakadó türelmetlenség, mely az interpretátor alázatos maszkjában keresztül hajszolja képzeletét a mások-írta zeneirodalom műremekein. Székely fiatal muzsikusaink között a legmélyebb zenei fantázia.

Engel Iván művészete szabadabb, közvetlenebb, de egyszersmind lazább, kevésbé koncentrált. Székely egész szubjektivitását beleáldozza fantázia alkotta művészi világának kiépítésébe; a való élet elfelejtődik, hátramarad, a képzelet elszáll életen-túli, örök formák közé. Engelnél a fantázia boldog álomországa és a szenvedélyes földi küzdelem állandóan összeölelkeznek.

 

Effajta művészetben nem találunk lezárt formát, mert a felindultság lírája határozatlanná tágítja a körvonalakat. Eszközei: expresszív árnyékolás és színezés; az előadandó műnek érzelmi szimbolikáját fejti ki, míg a formák, vonalak elvont életét figyelmen kívül hagyja. Nem klasszikus, a szó bachi vagy mozarti értelmében, számára a zeneirodalom tulajdonképpen Beethovennél kezdődik. Engel Iván egyelőre a mélyen felkavaró szenvedélyű Beethovenhez (Op 7., Op 10. Nş 2. Largó, a cisz-, d- és f-moll szonáta) áll legközelebb.

 

Ezért a műsoron szereplő kis f-dúr szonáta játékos, pajzán kedve sokszor szenvedett a fiatal művész érzelmi túlfűtöttségétől. Engel igazán a Dohnányi-rapszódiákban érezte otthon magát: billentésének harmonikus szépsége (a kantilénahang még nem elég szerves, az expresszivóknál elveszti egységességét, példa rá az olasz-koncert lassú tétele), nagyszerű szabadlendületű ritmusa, friss, ösztönös invenciói, mind nagy művészre utalnak. Műsorából kiemeljük a finom, olykor talán szentimentális Chopineket, viszont az Olasz-koncert I. tételének acélos, kötött ritmusa, kemény, tiszta fénye egészen más vérmérsékletű muzsikust követel.

Igen muzikális és céltudatos zongoristával ismerkedtünk meg Földessyné Hermann Lula személyében. Műsorát Bach, Mozart, Beethoven, Bartók, Liszt és Debussy művekből állította össze. Már a Busoni átírású Chaconne-ban is feltűnt játékának kitűnő ritmikus lendülete, mely azután az appassionáta első tételében bontakozott ki teljes egészségességében. A bátor, feltartóztathatatlan horizontális haladás, (melyet annyi pianistánál nélkülözünk) F. Hermann Lula zenei tehetségének egyik legbiztosabb kritériuma. Viszont, ha zenéjének friss sodrát megakasztja valamely egy hangulatban ringó, érzékeny kontemplatív szerzemény, akkor játéka könnyen elveszti maga alól a talajt. Ezért áll távol az impresszionizmustól, tehát Debussytől is.

Krónikánkban egy elszomorító zenei eseményről, a legutóbbi filharmonikus hangversenyről kell még megemlékeznünk. Sibeliusnak egyik magától a szerzőtől is messze túlhaladott szimfóniája nyitotta meg a műsort. Ez az unalmas mű a muzsika történetében nem reprezentál semmit, legfeljebb azt a bizonyos "höllische Länge"-t, melyet még a finn nyelvrokonnak sem bocsátunk meg. A hangverseny másik sarokpillére a banalitások egész őserdejét felrázó üstdob-mennydörgésű viharnak, Csajkovszkinak egyik szimfonikus költeménye volt.

 

A műsort olvasva, egyetlen reményünket Brahms hegedűversenyébe helyeztük; sajnos a közreműködő berlini hegedűs ezt az illúziónkat is csakhamar szétfoszlatta. Mi szükség van ilyen műsorra? Miért kell Berlinbe menni olyan művészért, akinél idehaza minden ujjunkra különb akad? A zenekart kár ilyen műsorral fárasztani s kár fárasztani magát Kerner Istvánnak is, akit olyan nagy feladatokra predesztinál kiváló és sokszor méltatott művészete. A zenekar elég jól működött, csak a Brahms-ban volt példátlanul fegyelmezetlen.

 

Tóth Aladár