Persze, lirikusnak kellene lenni, hogy az ember kellő áhitattal és finom gyöngédséggel tudja papirra vetni azt a néhány sort, amit a Városliget felől belopakodó drága, nyugtalanitó, örökké ugyanaz és örökké uj illet szalajtott a tolla alá. Mert itt van, lassan, óvatosan nyujtogatja szarvacskáit, mint a csiga. Lehet, hogy - mint a csiga – valami láthatatlan, tapinthatatlan, megfoghatatlan akadályt érez és ujra visszahozza őket, hogy egy pillanatra megáll, bizalmatlanul kétkedve, töprengve valami éterikusan könnyü és számunkra sohasem érzékelhető nehézség előtt, de megindult, jön és meg is fog érkezni, már itt van az ajtó előtt.

Lehet-e még a tavaszról valami ujat mondani? Görög és római diákok bizonyosan róla irták első szabad iskolai dolgozatukat, mint ahogy róla irtuk mi is és minden kedveskedő jelzőt odatüztünk már virágos ruhájának mellére, mint cotillon-táncérdemrendeket. De mégis illik, hogy jövetelén örülve, meghuzzuk a csengettyüket, hiszen a csengettsü és ugyanazt a dalt dalolja mindig.

Március van, hivatalos, menetrendszerű hónapja a drága lány megérkezésének és mi ugy gondoljuk, bizvást készülhetünk a fogadtatására. Eljön, mert eljött eddig minden évben, néha durcáskodva, néha késlekedve, de soha el nem maradva. Rideg és komoly tudósok bizonyára tudják is, miért kell eljönnie a tavasznak minden esztendőben, miért nem kerülhet el bennünket, - ugy hallom – nem is ismerik személy szerint, csak a Föld pályájáról, meg a Naphoz való viszonyáról tudnak és amit ők tudnak, az nem is lehet másképp.

Pedig – a tudósok iránt érzett legalázatosabb hódolatom ellenére is – én mégis félek, hogy egyszer mégsem ugy lesz, ahogyan azt előre várjuk, tudjuk. A Tavasz érzékeny tapogatói egyszer – talán most az egyszer – merev és fájdalmas falba fognak ütközni, a Tavasz ugy érzi majd, hogy itt nem várják, itt nincs szükség rá és nem is jön.

Csoda lesz, meglehet, szomoru, bánatos csoda, a tavasz elfog kerülni bennünket. Itthagy a rideg tél-végben és míg máshol, mindenhol tavasz lesz, nálunk csak követválasztás.