Valóban elmaradhatatlan kelléke a primaverának, virágok igénytelen fullartárja a kis, fehér szerénység, amely obligált parasztasszonyok kosarában, kezében az első, csalogató napsugár mosolyára megjelenik a pesti utcán; tavasz köszöntésére minden cikkelyben felhasznált diák-versek szerelmes szimbólumának elmaradhatatlan, ugy, hogy talán az affektáltság vádja nélkül el lehet róla mondani: szegény, szerény, igénytelen, fehér hóvirág, mint téma elcsépelt. De részben ezek a sorok igénytelenségben maguk is hasonlatosak hozzá és igazán nem pályáznak az örökkévalóságra, hallhatatlanságra, másrészt nem is a kis vendég jövetelén akarnak ujjongani, mert kinek van ma oka ujjongani azon, hogy itt a tavasz?

Itt a tavasz, mert márciusban fordult az esztendő, életünk örök és megváltoztathatatlan kerékforgása szerint itt a tavasz, mert itt kell lenni és senki sem szalad elébe tanfárokat, legfellebb enyhe megnyugvás költözik az agyakba – az agyakba, sajnos és nem a szivekbe, mert ilyenek lettünk – hogy nem kell fütenni többé és gondjaink eggyel ( de mit tesz az annyi sok között ) kevesebbek lettek.

Más az oka annak, hogy a kedves hóvirágról szólunk ezuttal, vele nem a pesti utca arcára szaladt pillanatnyi mosolyt akarjuk megrajzolni, hanem inkább rajta keresztül egy állandóbb – legalább is most állandóbbá vált – vonását.

Az utcasarkon áll a katonakabátos ifju, aki azelőtt a gyenge albánt kinálgatta lankadatlan buzgalommal, kezében azonban most az édesmézes palánta forgácsaival telt papiros hüvely helyett fehér bokrétát tart és azt kinálgatja. Kinálgatja pedig ilyeténképen:
- A hamisitatlan havasi gyopár az eredeti illatokkal. A hamisitatlan havasi gyopár az eredeti illatokkal.
Kis szünet és megint:
- A hamisitatlan havasi gyopár. Szóval gyopárrá avanzsált, előkelő külföldivé, kis hazánkfia. Hamisitatlan gyopárrá az eredeti illatokkal. És nem is szabad rá ezért haragudnunk, bár két bűnt követ is el egyszerre. Cserben hagy bennünket, szegény magyarokat, idegen cégért akasztván magára, másodszor pedig – bocsánat a kifejezésért – csal. Kihasználja másodunakatestvéri hasonlatosságát, hazudik és egyszerű polgári sarj létére nemesembernek adja ki magát. Amit a német ugy mond: „Vorspiegelunf falscher Tatsachen”.

Nem szabad rá haragudnunk, mert csak az uralkodó divatot követi. Kereskedelmi vállalataink „Süd-Nord”-nak „Angol-magyar”-nak. „Német-magyarnak” „Olasz-magyar”-nak, „Brit-keleti”-nek nevezik magukat, a kis hóvirág első bünében bizony igen sokan találtatnának bünösnek ebben az országban.
És ami a másodikat illeti, az talán még sokkal gyakoribb. Hamisítunk, hamisítunk, hamisítunk.

És, hogy nagyon hosszura ne nyuljon ez a kis beszélgetés, megmondom itt a végén, amire már az elején gondoltam: hamisítunk bizony a politikában. Ott is van – sőt, talán csak az van – havasi gyopár az eredeti illatokkal, gyopár, amely csak hóvirág, annak is közönséges.

Mert hogy választások jönnek és kürtök harsognak mindenfelé, ez a párt, az a párt, hasábok beszélnek róla minden nap az ujságban, a miniszterelnök és sokan mások még mellette hirdetve hirdetik, hogy csak az ő politikája, mások meg, hogy csak az ő politikájuk és mondjuk, hogy a közönség igy, meg a közönség ugy, a polgárság itt áll, a polgárság ott áll, ezt a politikát akarjam azt a politikát akarja és azt hisszük, lázban az egész ország, pedig nem gyopár, csak hóvirág: nem kell nekünk politika, nem kell nekünk ilyen, meg olyan platform, nem kell nekünk zászlóbontás – mint ahogy Miskolcon sem kellett – nem égünk, nem hevülünk, nem lángolunk, nem buzgunk, nem kell nekünk sziklák veszélyes magaslatáról tiz körömmel elhódított gyopár az eredeti illatokkal, csak egyszerű hóvirág, ha nincs is szaga; béke, béke, béke….