A kávéházban – nem a köruton, csak egy csöndesebb mellékutcában – kijött egy úr, másodmagával.
Néhány lépést tettek, akkor az őszes bajuszu bácsi gyengéden belekarolt fiatalabb kisérőjébe.

- Egy kicsit rosszul vagyok – mondta halkan és ránehezedett a támogató karra. Még kettőt lépett így, azután – a tükörablak mellett voltak éppen – félénken körülnézett és leült az ablak alatti lépcsőre.
- Egy kicsit rosszul vagyok – ismételte szinte bocsánatkérően és, mert tudta, hogy az utcán nem illik leülni a földre, szégyelte magát.

A fiatalabb úr megijedt.
- Béla bácsi – szólt hozzá elfogódott hangon, de, minthogy két kiváncsi ember már megállt előttük a szokatlan látványra, némileg kinosan nézegetett körül. Nem tudta mit kellene csinálnia. A mentők biztosan megvillantak homályosan az agyában, de ilyen veszélyre még sem mert gondolni.
- Béla bácsi – mondta mégegyszer aggódó hangon, - de akkor már Béla bácsi nem törődött az illemmel, hátra támaszkodott a nagy üveglaphoz, majd egy kicsit oldalt billent, a fejét pedig lehorgasztotta.

Most már sokan álltak körülöttük, valaki magyarázta a beléje kapaszkodó hölgynek: - Rosszul lett, egy másik mentőket emlegetett, de senki sem mozdult, csak néztek az emberek, néztek és álltak. A körülöttük álló gyűrű mind sűrűbb lett.

A fiatalabbik úr tanácstalanul nézte a beteget. Egyszerre eszébe jutott valami. Megfogta az öreg úr fejét. Ez még így van bennünk gyerekkorunk óta. Aki beteg, annak megfogjuk a fejét, valami reményes gyámatlansággal, mert mást nem tudunk, csak azt, hátha az segít. De most nem segített. Az öreg szemei nyitva voltak tágra, feje azonban, ahogy fiatalabb kisérője hozzáért, erőtlenül lekonyult.

- Szent Isten – mondta fájdalmas megdöbbenéssel a fiatalabbik – és ebben a pillanatában megérezte. És rögtön lehámlott róla a kultur-szemérem, könyörögve fordult a körülálló emberekhez.
- Orvost, kérem…valaki….talán a mentőkért….
- Valaki elment már telefonálni – válaszolta egy hang a fekete félkörből.
- Nem, senki – mondta egy másik – majd én megyek – és kiválva a tömegből kiment a kávéházba.
Közben odajött egy rendőr. Hivatalosan. Látta, hogy miről van szó, mert gyakorlata van már az ilyesmiben és megtette azt, amit a fiatal úr, rettegve a bizonyosságtól, nem mert megtenni: lefektette az öreg urat a lépcsőre. Ott feküdt most, hanyat, nyugodtan, arcával a szürke, esteledő égnek, amely szeliden nézett le rá. Körülötte az embertömeg, amely szélein folyton cserélődött, uj kiváncsiak jöttek és olyanok, akik már régebben ott álltak és megtudták mi történt, elmentek.
A fiatal úr révedezve nézte őket.
Végre valaki azt mondta:
- Meghalt.
Messziről a mentők szirénája hangzott.