Hangok rozzant szekrénye, az enyém... ha tudnátok.

Áll a csönd, mint a megakadt gondolat és az elmerült hallgatásból fölneszel a hang, mint a sejdülés...

Máskor megmozdul a boldogtalan messziség, sóhajhullámok indulnak a végtelenből, süllyedt erdők fölzihálnak és zizeg, búg, morajlik a rengeteg...

Ez a kiterült, nehézkedő, leselkedő csönd...

Ha mozdul a vemhessége...

Tölcsérbe gyüremlik a világ és rásistereg halottas kagylóimra a széttörött zavar, mely összependül mindenfelől, a siralomvölgy jajgató tárnáiból...

Máskor fölveti gyerekszívemet és rászédülök a gátra, amikor egy fekete éjszakán ránk jött az árvíz, sáncot, verejtéket feldöntött és reccsent, fűrészelt, morzsolt a víz... érctelen bőgését ma is hallom.

Kitolt magam körül a regék varázs köntösével én hallom a csöndet, a letakart hangot, mely szunnyad a készülő szívekben, zsendülő agyvelőkben, serkenő fákban, csillagok kocódó huzalában...

Néha megring, mint a hetedhét határ és harangok orgonája zúdul rá szemhéjamra, régi pillantásom beül a szemeimbe és ormolok a Bazilika magasában, síkság, hegy, szalagos Duna elhemperegnek a kék útvesztőkhöz, suhanc gyerkőcök nyihorásznak mellettem, az öreg őr ránk int és mi megrántjuk a meleg toronykötelet.

Harangozunk...

Apró magam, a kötél legalján, kis kezemben érzem a felnőttebb társaim erejét, az érckalap a legfelső toronyban megbillen, szörnyű erejével megrántja a vastag kötelet és mi szállunk a magasba, lábujjhegyes lábunk szökdécsel, küszköd, visszatipor a talajra...