Két nap előtt valahol a mulató Városligetben két fiatal úr, - uri társaságból való – meg egy grófi cimü parkettáncos összeszólalkoznak s a következő percben már két revolverlövés dördül el s csak a szerencsés véletlen dolga, hogy a sebesült fel fog épülni s nem maradt ott a boltban a harcmezőn, ahol egyébként csak coriandolival illene csatázni. Tegnap este két fiatalember – munkássorból valók – 50 fillért ad a házmester kezébe, a házmester elégedetlenkedik – a fiatalemberek kezében bot van – s a házmester koponyacsonttörés következtében meghalt.

A gróf úr a verekedő társai uri voltukkal együttjáró előkelőségükben nyilván kissé idegenkedve látják majd, hogy afférjük itt együtt emlegetődik a két verekedő postaszolgával s nyilván nemes lovagitornák jogcimére apellálnak, mert verekedésük oka egy megjegyzés volt, amit egy hölgyre tettek. A mi számunkra azonban, uri társaságon és lovagi tornákon kívül állóknak, nincsenek ilyen nobilis különbségek. Mi csak fájdalmasan és a sok esztendők minden borzalmasságaitól elgötörten azt érezzük, hogy még mindig csak ötven fillér egy meberélet.

A revolver, amely ott gunyaszt a hátsó zsebben a fütykös, amely ott kalimpál a kézben, kis ötven fillérekért lendül neki és végzi el a maga ostoba gyilkos munkáját. És vagyunk annyira őszinték, hogy sem egyiknek, sem másiknak viselőjét nem okoljuk. Ezelőtt hét ezstendővel ők is nehezebben nyultak volna e harci eszközökhöz. Közben azonban sok minden történt, s e sok minden mindegyre csak arra nevelte az embereket, hogy ötven fillér egy emberélet.

Sok minden reménységben megcsalódottan kezdjük már szomoruan hinni, hogy legalább megint ugyanannyi esztendőre lesz szükség, amig az uri társaságban és a nem uriban egyképen ujra megtanulják, hogy nem lehet ötven fillérekből olyan magas tornyot emelni, ami fölérne akár egy gróf, akár egy házmester emberéletével.