Mibe kerül egy napi nyaralás a Lidón, a Tátrában, Luzernben, az Adria mellett, a franci és angol tenhgeri fürdőkben

Vannak még boldog emberek, akiknek gondokat okoz a nyaralás kérdése. A régi világcsavargók, akik egy kis tátrai, vagy balatonparti faluban olcsóbban töltötték el a nyári hónapokat, mint a kánikulás Budapesten, most sem tudnak beletörődni a gondolatba, hogy a tenger, a fenyves, a havas hegycsucsok világa mindörökre elveszett számukra. A mai ember már csak a multba mehet vissza, ha régi, szép nyári hónapjait feleleveniteni akarja….

Szavahihető emberek azt állitják, hogy még mindig élnek Magyarországon boldog halandók, akik az esztendei hangversenyeket hallgathatják, Marienbad erdeiben sétáthatnak, a Lidó homokján sülhetnek négerekké, de én, megvallom, keveset ismerek közülük. Bizonyos, hogy vannak uj gazdagok, akik ma is a régi középosztály békebeli standardján élhetnek, de a hajdani nyaraló, aki fezetéséből, normális jövedelméből vagy valami véletlenül csöppen bevételecskéből fizette ki a pörtschachi vendéglőst, ma boldog, expresszvonatokon, a luxushajókon uj globetrotterek utaznak, akik a lószállitás vagy a tojásexport terén szereztek mindeddig babéroknak maguknak.

A valuta ugy elpusztitotta a nyári örömöket, mint sáska a vetést, melyre félelmetes táborával leszállott.

Hova menjünk? A velencei hotelben száz lirát kérnek tőlünk naponként, magyar pénzben négyezer koronát. Rimini valamivel drágább, a Lidó pensióját pedig az sem fizetheti meg, aki magyar pénzben milliomos, Luzern, ahol valamikor tizenhat svájci frankért kaptunk erkélyes, tóra néző szobát, más reggelit, fényes dejeuner-t és tizfogásos ebédet, ma körülbelül nyolcezer koronába kerül naponként, nem szólva a mellékes napi költségekről, melyek nagyobb összegre rugnak egy békebeli miniszteri titkár évi fizetésénél.

A Tátra aránylag olcsó: kétszáz cseh koronáért már adnak ellátást a jobb szállodákban, itt tehát háromezer magyar koronából nem halnak éhen. Karlsbad, szerény igényekkel, ennek alig a háromszorosába kerül, persze nem számitva azokat a csapásokat, melyek a chemin de fer-asztalnál érhetik az embert. Az angol tengeri fürdőkben ki lehet jönni ötezer magyar koronával naponként, ugyanennyit számitanak föl azokon a kedves kis francia nyaralóhelyeken is, melyek az Atlanti Oceán öbleiben feküsznek. De itt viszont az utazási költség nagyobb összeget emészt föl, mint amennyit valamikor egy jómódu tizenkéttagu család az egész esztendőn át elköltött.

Mellőzve azokat a fantasztikus számokat, melyek az osztrák nyaralóhelyek prospektusaiban szerepelnek, áttérhetünk a magyar fürdőkre, ahol még a mi valutánk az úr; s némi büszkeséggel konstatálhatjuk, hogy nincs mit szégyenkeznünk a nemes valutáju országokkal szemben. Azok a derék emberek akik nyárára áttatarozott istállójukat, szellős kocsiszinóüket „ózindus levegő” kiáltással átengedik, nem rontják a külföldi rekordot. Nekik is van szívük hozzá, hogy négyhetes üdülés fejében a májunkat, a zsigereinket és a vesénket kiszedjék.

Öreg olvasóm, aki egykor fütyörészve vetted nyakadba nyaranként a világot, kövesd e sorok szerény irójának példáját: nyugodj bele a gondolatba, hogy ezután örökre csak a kamatokból fogsz élni. Azoknak a boldog emlékeknek a kamataiból, melyeket a bőség idejében a lelkedbe elraktároztál.