Azonban volt a Lányi Sarolta költészetének egy olyan vonása, mely szinte egyedülálló módon jelentkezett a Nyugat körül csoportosuló gárdában. Ezt a vonást persze színezte az a körülmény, hogy éppen egy fiatal, alig serdülő leány verseiben tűnt fel s ennyiben fontos a Lányi Sarolta költőnői mivolta. Ez a vonás: a teljes versírói póztalanság, vagy egészen szürke és ismert szóval fejezve ki, a lírai közvetlenség.

 

Versek méltatásánál gyakran szokták ezzel a szóval jellemezni a költőket s így azt lehetne hinni, hogy a közvetlenség nem is olyan jelentős és különös valami. Holott a legritkább értékek közül való. Próbáljuk pontosabban körülírni: mi is ez a lírai közvetlenség? A szót, sajnos, meglehetősen lejáratták. Széltében használták a kedélyességnek, a hányavetiségnek, vagy másrészt az ügyetlenségnek és pongyolaságnak különböző rímes megszólalásaira, melyek főleg a poetae minorum gentium műveiben jelentkeznek. Holott egészen másról van itt szó, nem holmi vérszegénységnek és sivárságnak a kidicséréséről.

A lírai érzésközlésben a legrégibb idők óta hagyományossá vált bizonyos ünnepélyesség. Egyrészt a formák megkötöttsége, másrészt annak a szem előtt tartása, vagy akár tudat alatt érvényesülő érzése, hogy a költő közönség számára ír, bizonyos módosulást, eltolódást vont maga után a költői mondanivalók közlésében. Mint ahogy a szónokok feljebb emelik a hangjukat, ha nagyközönség előtt beszélnek, a lírai költők is rászoktak a hang zengőbb használatára, a retorikai eszközök segítségül hívására.

 

A francia költészetben például a XIX. század második feléig szinte teljesen ismeretlen a koturnustalan, közvetlen lírai érzésközlés. És a magyar költészet történetéből tudjuk, hogy mily korszakalkotó, minden addigi hagyományt felforgató volt Petőfi Sándor fellépése, aki a lírai közvetlenség legnagyobb alakja irodalmunkban.

Nos, a Nyugat költői megújhodást hozó évtizedében éppen a lírai közvetlenséget, a póznélküliséget áhítoztuk a legjobban és csaknem a legreménytelenebbül. A költői megszólalásnak azt a módját, mely az író lelkét minden akadályozó válaszfal nélkül tegye hozzáférhetővé az olvasó számára. Olyan versekről álmodtunk, amelyek formailag tökéletesek, tartalmilag a legmindent-elmondóbbak legyenek s mégse érződjék rajtuk sem a formai megkötöttségnek, sem a szenvelgő kirakatba helyezettségnek semmi nyoma.

 

Nehéz feladat volt s eleinte a legkitűnőbb, legnagyobb tehetségeknek sem mindig sikerült. A komplikált modern érzésvilág, az individuális gondolatárnyalatok ezer és ezerféle bonyodalma gyakran sodorta költőinket a modorosság és affektáltság útvesztőibe. Kerültük a retorika ócska műszárnyait, de megbotlottunk a másik véglet apró göröngyeiben.

A sok iskolavariáns, a mindenféle neo-szimbolizmusok és neo-impresszionizmusok voltaképpen mind annak az egyvalaminek a verejtékes elérésére törekedtek, amit egyszerű, régi szóval költői közvetlenségnek szokás nevezni s amely a legnehezebben elérhető lírai értékek közé tartozik.

És Lányi Sarolta ezt hozta magával már pályafutása legelső állomására. Nem azt jelenti ez a megállapítás, hogy ez a tulajdonság az ő költészetének egyetlen jellemző vonása, melynek hangsúlyozásával mindent kimerítettünk. Azonban jelentőségét főképpen itt kell keresnünk: ez a fiatal leány tanította meg az új generációt a keresetlenül is színes és meleg lírai beszédre.

 

Az a férfiköltő, aki ő előtte és mellette legméltóbb képviselője a lírai póztalanságnak modern költészetünkben, Gellért Oszkár, a maga keményebb kötésű és merev zenéjű, sokszor erősen logikus konstrukciójú verseivel nem tudott oly behízelgő és gyorsan megnyerő hatást elérni.

 

A Gellért nemesen díszítéstelen strófáiból mindig kiérzik bizonyos szuverén fölény, sőt megvetés a lírai tükörben-tetszelgések és drapéria-rendezgetések ellen, ami olykor hidegen és túlságos józansággal hat a közönségre, hiszen az olvasó akárhányszor szereti, hogy könnyeit és részvétét kiravaszkodják a költők. Lányi Sarolta póztalansága nem ilyen puritánul tudatos.

 

Az ő közvetlenségében éppen az a megejtően varázslatos, hogy bátor, ösztönszerű bravúrral él mindazokkal az eszközökkel, melyektől mások, mint a régi, retorikus iskola rekvizitumaitól húzódoznak: pátoszt és olykor melodramatikus megoldásokat használ, de pillanatra sem lendül túl a természetesség korlátain s nem zuhan olcsó közhelyek vermeibe. Valami csodálatosan tiszta, ezüstös hangja van költészetének, amelyben alázat és igénytelenség cseng, valami nagy, reszkető odaadás a szép és örök dolgok iránt.

 

Egyik versében maga is ezüst pataknak mondja költészetét s keresve sem találhatunk szebb metaforát jellemzésül. Ez az ezüst patak immár tíz éve teszi zengőbbé muzsikáló hullámaival a magyar Parnasszust, tükrében tíz esztendő sok vidámsága és még több szomorúsága fürdette parti virágait, kék egét, anda holdsugarát és tragikus felhőjárását, titkos mélyekből oldott arany csillog vizében s a könnyek sóskútjai is táplálják; gazdag és áldott patak, mely nem múló folyammá növekedve tart a halhatatlanság nagy és örök tengere felé.

 

Meghatva köszöntjük ma ezt a csodálatos, üde természetességű dalpatakot, hálásan a jótéteményért, hogy kedves hullámai annyi csöndes és feledhetetlen órán adtak enyhületet és felfrissülést a föléje hajló fáradt és borús homlokoknak.


Tóth Árpád