*

A Helikon művészeti vállalat három érdemes művész termésének bemutatásával zárta le ezidei kiállításainak sorozatát. Czigány Dezső és Márffy Ödön képeivel, Vedres Márk szobraival.

Czigány Dezső erősen lehiggadt az utolsó években, ámde ez a lehiggadás nem megállást, tespedést jelent a művészetében, hanem pozitív alapra való elhelyezkedést, a múlt megértését, átélését. Az impresszionizmus káprázatát széttépve aszkétikus komorság páncélját rakta magára. Kifejezésmódja végletekig egyszerű és markáns. Klasszikus latin felírások, négysoros versek tömörségét juttatják eszünkbe e képek, hol néhány alapszínbe sűrítette össze a művész a természettel folytatott párbeszédének eredményeit.

 

Néhány szó is elbírja hosszú esztendők tanulságának súlyát, át tudja fogni annak kiterjedtségét, Czigány Dezső se óhajtja a szivárvány minden színét rászórni vásznaira, egy-egy erősebben hangsúlyozott bíborpiros színfolt, meleg kék vagy fülledt barna színtömeg elmond mindent. Fegyelmezettsége a rajzban, a szerkezetben megnyilatkozó fölényes biztonsága, az érett tehetség jóleső kiegyenlítettségét mutatja. Nem ingadozik, határozottan, bizakodva megy előre kijelölt útján.

Márffy Ödön művészete csupa szín, csupa sugárzás, optimizmus. A napfény aranyzománca ragyogja be lüktető eleven koloritját, fiatalos ujjongás zeng ki vásznaiból. Ez az optimizmus sok töprengés, évek küzdelmes próbálkozásának záróköve és tapasztalásból, szakadatlan munkából ered. E művészet nem tárul szét mindenki előtt tolakodó önkínálkozással, nem lehet egy pillantással áttekinteni. Odaadás, elmélyedés kell hozzá, hogy a rejtett szépségek a maguk nagy gazdagságában megnyiladozzanak.

 

Ő maga gyakran kábulatba esik a jelenségek dús zuhataga közepette, a látás, a befogadás gyönyörűsége mohóvá teszi, két kézzel nyúl a végtelenség felé, hogy kibányássza annak értékeit és nem elégíti ki az egyszeri megvalósítás, többször feldolgozza motívumait, hogy minél teljesebben, értelmi és érzelmi potenciájának minél mélyebb, átfogóbb értelmezésében átmentse művészetébe a tárgyak festői tartalmát.

 

Márffy nyugtalan kereséssel hatol át a problémákon, festői ösztönét kifinomult kultúráltság irányítja, formanyelvre fejlett és gazdag, izgató zamatok, ízek, megérzések, meglepő kapcsolatok bontakoznak ki színeinek, fényeinek kicsattanó sugárzásából.

Vedres Márk szobrai zártságukban, plasztikai elvontságukban is az élet illúzióját sugalmazzák. A klasszicitás acélosan tiszta légkörét árasszák maguk körül, nincsen bennünk esetlegesség, változékony, múló mozzanat, minden forma logikusan illeszkedik a tömegek nagyobb egységébe, a törzs, a végtagok egybekapcsolódása, a mozgás visszatérő lendülete, súlypontja a megmaradás határtalanságának kapuját tárja fel előttünk.

 

A plasztika már anyagánál fogva az öröklét hitét kellene hogy keltse, de a legtöbb művész az elröppenő pillanatok után rohan, vagy pedig a reménytelen merevség kötelékeit aggatja szobraira. Vedres Márk művészete márványból faragott nagy női aktjában jelentkezik a legharmonikusabban.

Tudása diadalmasan állta a feladat bonyolultságát, a nagy nyugalom, egyszerűség, amely a szobor legfőbb erénye, alig sejteti az anyaggal folytatott küzdelem mivoltát, az eredmény jelentőségét. Magától értetődő e szoborban minden, az összevont formák, a mozdulatok lágy egybecsendülése, az elhelyezkedés magasrendű természetessége.

E szobor nemcsak Vedres Márk személyes ügye, hanem mindnyájunkra tartozó eredménye a magyar plasztika tisztulási folyamatának.

*

Kádár Béla. Három, négy esztendővel ezelőtt állított ki utoljára. Kompozíciók, kompozíciós elgondolások, akttanulmányok, tájképek tették ki kiállításának anyagát. Schwindt, Spitzweg kései ivadékának tetszett ekkor, ki kedvét leli romantikus témák felidézésében; öblös postakocsik, bőgalléros haramiák, tünedeztek fel a zöld füvön, haragosan bólintó falombok alatt, furcsa emberek, furcsa arcok tekintettek ki a rámákból.

 

Kádár Béla rendet tartott a maga belső területén, a romantikus témák elsősorban dekoratív értékük szerint jutottak szóhoz munkáiban a művész nagy önfegyelmezettséggel jól vigyázott arra, hogy az irodalmi mellékízű tartalom szét ne roppantsa a festőiség szigorú rendjét.

Így emlékszem Kádár Bélára.

A Belvedere művészeti szalonban rendezett új kiállítása szétzilálta, felborította az emlékezés nyugalmas rétegei között lerakódott képeket. Új ember, új művész lépett elénk, ki erőszakos kézzel széttépi a múltat. Nem érzi, nem akarja érezni, hogy múltja bármire is kötelezné. A formákat széttördelte, új arányokat állapít meg a maga számára, deformál, az illúziókeltés eszközeit eldobálja, önmagából épít kifelé, belső elképzelések stenogrammját adja száguldó vonalakban, a látás eredményeit éppen csak hogy lejegyzi, (a maga módján) de az egybeépített vagy egybehalmozott elemek egy sohse látott és a szemlélő előtt merőben idegen világkép zsúfolt, kaotikus tömkelegét adják.

Az új irányok legfrissebb hajtásait propagáló művészek meglepő egyértelműséggel azt hangoztatják, hogy rendet akarnak teremteni a természet anarchikusan mutatkozó jelenségei között. Új világot építenek, melyben rend és harmónia van. E felépített világban csakugyan van valami rendszeresség, azonban ez nem egyéb, mint az önkényesen eltorzított formák, a jelentőségükben lefokozott és felfokozott festői elemek erőszakolt egybekapcsolódásának rendszeressége.

Ez nem vonatkozik a maga teljességében Kádár Béla kísérleteire, melyeken groteszk mivoltukban is valami benső tiszta ritmus hullámzik át és az eltemetett romantika is felüti fejét a romok, törmelékek alól. Viszont éppen ez az a művészet, mely kisiklik a kritika alól.

 

A jóhiszeműség, amely minden művészi erőkifejtés próbaköve, itt tehetetlenül vergődik, a szemlélő nem nyúlhat az ellenőrzés fegyveréhez, idegen világba cseppent, ahol nem tud otthonosan elhelyezkedni, képzeteinek nem találja meg a kifejezésbeli egyenértékeseit. Várjuk meg Kádár Béla legközelebbi kiállítását. Sem Bécsnek, sem Berlinnek nem hisszük el szóról szóra, amit mond.

Cser Károly szobrokat állított ki Kádár Béla rajzaival egyetemben. Cser Károly a naturalizmus alapján áll; látása a természethez igazodik. Erősen lázadozik a tömbszerű zártság ellen, a szobrok végtagjai barokk lendülettel hasítják át a térséget, a törzs elcsavarodik, különös és meglepő vonalakat ír le. Néha kissé groteszkek e plasztikai munkák, de mindig meggyőzők és életteljesek.

 

Bálint Aladár