A nedves rét és legelő csekély értékű, mert csak savanyú füvek (sás, káka, szittyó) teremnek rajta, melyeket az állat nem szivesen fogyaszt és amelyeknek tápláló hatása is csak a szalmáéval ér fel.

Még kevésbé felelnek meg az ilyen területek szántóföldnek, mert tavasszal későn száradnak fel annyira, hogy a talajmívelés, vetési munkálatok rajtuk megkezdhetők lennének. A már elvetett növény is csak sinylődik, sárgul az ilyen túlnedves területen, mert a talaj légjárhatósága hiányzik.

Régebben a talajvíz lecsapolásának csak egy módját ismerték: az árkokkal való vízlevezetést. Ennek azonban igen szembeszökő hátrányai vannak. A földet keresztül kasul szelő árkok megnehezítik a talajmívelést és a közlekedést; ez utóbbinak biztosítására hellyel közzel kénytelenek vagyunk drága hidakat építeni és jó karban tartani; sok pénzbe kerül az árkoknak tisztogatása és végül nem csekélyre értékelendő ama körülmény se, hogy az árkok sok termőföldet foglalnak el s így vonnak el a termelés elől.

Mindezen hátrányok kiküszöbölhetők a modernebb vízmentesítési eljárás: az alagcsövezés utján. Ez abban áll, hogy 80-120 cm mélységbe agyagcsővezetéket raknak a földbe, mely csővezeték bizonyos mélyebb terület felé lejt s így a talaj belsejéből oda a fölös nedvességet elvezeti.

Hogy az alagcsövezésnek mekkora termésnövelő hatása van, azt a lévai uradalom példája eléggé megvilágítja. A lévai uradalomban alagcsövezés előtt 1 katasztrális hold föld 60-100 mm. cukorrépát termelt, míg alagcsövezés után ugyanezen területről, 240-270 mm. répatermést szedtek ki. Tapasztalták, hogy az alagcsövezett területek tavasszal gyorsabban felszáradtak, gyorsabban felmelegedtek s így a vetőmag is gyorsabban csirázott bennük.

Az állam – tudatában az alagcsövezés nagy gazdasági jelentőségének – kulturmérnökeit ingyen küldi ki bárhova, honnan a gazdák ezirányú óhajukat kifejezik, sőt ingyen készítteti el a terveket is és a gazdák csak az alagcsövek árát és ezeknek lerakási munkáit fizetik.