Meg kell küzdenie az olvasó emlékeivel; irodalmi emlékeivel is, amelyek között igen előkelő helyet foglal Tolsztoj gyermekkorának költői rajza. Oszip Dümov mindenesetre mást ad. Korát, saját nemzedéke látását, önmagát. Mereskovszkij azt írja éles hangú tanulmányában Tolsztojról, hogy javíthatatlan és menthetetlen pogány, aki előtt örökre rejtve maradt a "lélek" élete s csak a "test"tárult fel hasztalanul elnyomott titkaival, örömeivel. Ez nem igaz, tudjuk. De Oszip Dümovról már nagyobb határozottsággal lehet hasonlót mondani. Azt, hogy a "testnek és léleknek", a gyermeki testnek és léleknek csak fájdalmas és rút jelenségeit veszi észre.

Ki tudná elfeledni a kádban fürdő gyerek Tolsztojt, aki ujjacskáival először tapogatja végig az öntudat felvillanó fényében kis testét s azt a mámoros nagy örömet, amely ennél a felfedezésnél eltölti? A Vlasz gyereknek nincsenek örömei. Apja öngyilkossága ráborul az életére s e fekete felhőn sohasem süt át a nap. Rossz és ellenszenves fiú. Irigy és gőgös, kínozza anyját, gyűlöli apját, Káinja testvéreinek.

A gyerekkor az emberek őserdeje; a legtöbb ember, ha van érzéke az elfogulatlan igazság iránt, sok olyan cselekedetére emlékszik vissza, amelyeket legszívesebben egy másik ember számlájára írna. Írónk is mondja egy helyen, hogy eltűnődve e régmúlt dolgokon, mindig csak egyetlen gondolattal tud vigasztalódni: nincs a testének olyan porcikája, amely meg ne változott volna, mindent, mindent lemosott magáról és - és Ťaz akkori egy egészen más ember volt, akiért ma nem vagyok felelős.ť

Leverő olvasmány. Egy élénk és becsvágyó gyermek nyitott szemébe az élet s az író közönyének természetes rendszertelenségében beverődnek a napok és események. Egy átlőtt fej, egy szomorú anya arca, Szibéria rémsége, gyötrelem és reménytelenség egyenlő hangsúllyal az uzsonnakávéval, a lopott ceruzákkal, az édes eperrel, az éjszakai és nappali álmodozásokkal.

Minden fontos és semmi sem fontos. Fontos, mert mások bele is halnak s mert emléke a gyereket is elkíséri talán a koporsóig; de nem is fontos, mert múlik az élet az emberben, s a megfigyelés mai sebét még betakarja a holnap múló szenzációja. Emberek jönnek, emberek mennek; dolgok jólesnek, mások fájnak, álmok meghalnak, mások születnek s emlékek holttestein át rohanunk a saját holttestünk felé. Érezzük, hogy még két háromszor tizenhét év múlva ez a s a talán mindnyájunkban élő Vlasz gyerek legfeljebb keserű szájjal fogja megkérdezni: csak a rohanás minek volt...

Az író szemében nagyon fehér, nagyon tiszta papiros van, agya ceruzája éles, rövid betűket ír rá. Pontosan lát a maga területén s egyszerűen, határozottan, érdekes rövidséggel mondja el a látottakat. Barabás Loránd fordította a regényt élvezetesen, a szeretet hűségével és melegségével s az Athenaeum adta ki ízléses köntösben.

Földi Mihály