Csak két pillanatfelvétel a megfigyelés kodakjával, anélkül azonban, hogy bármiféle morált is óhajtana a fotografus e hir enyveshátakhoz fűzni. Célja – ha ugyan egyáltalán van célja – mindössze annyi, hogy a fotográfiákat oda tartsa a pesti ember szeme elé azzal: nézd meg jól, mert nem olyan vagy, amilyennek a masina lekap, ha nem vigyázol oda, ha nem vágod magad pózba, nem affektálsz, nem szinészkedsz, hanem mégy egyenesen az utcán, feltartott fejjel és hátadat nem görbíti meg sok apró és nagy komiszságodnak terhe.

A luxuskutyák most nagy divatban és nagy becsben vannak. Könnyen érthető. Egy ilyen dög kényesebb bélű, mint akármelyik középiskolai tanár, tehát eltartása is jóval többe kerül. Már pedig ma, mikor az ország lakosságának igen tekintélyes része nem ehetik naponta kedve és étvágya szerint, csak elég uri passzió egy hasznot nem hajtó, rengeteg fogyasztó játékszert tartani, amely eleszi mások elől az eledelt. De nem ez a fontos.

Ahogy megyek a köruton, egyszerre dühös csaholást és lélegzetfojtóan ijedt sikoltozást hallok. Egy kis lány sikoltozik - hat éves lehet – ijedt sápadtsággal igyekezve fal felé a körülötte ugráló hatalmas farkaskutya elől. A farkaskutya - hivatalos kutyológiai nevén német juhászeb - mint méltóztatik tudni, egyike a legnagyobb és legizmosabb kutyáknak. Lehet hogy tréfál, lehet, hogy csak ijesztgeti a gyereket, lehet, hogy éppenséggel játszani akar, a gyerekek azt nem tudja, a gyereket csuklás kapja elő a rémülettel és a szemei fájdalmasan nagy karikára nyilnak.

Három vagy négy percig tart ez a csunya jelenet. Senki nem mer a kutyához nyúlni, mert hátha harapós, még az gazdája sem, aki tíz lépésről igyekszik a rakoncátlan fenevadat csillapítani:
- Duxi, Her! Duxi, sofort her! Duxiról lehámlik a német kultúra, Duxi most nem érti a germánok idomját, Duxi passziózik. És csak akkor hagyja abba, amikor becses kedvtelése már megelégelte az ugatást.

Minthogy, igéretünkhöz nem füzünk tanulságot ehhez a kis meséhez, csak megmondjuk, hogy mi történt:
A kis lány odatámaszkodott a ház falához és biztosan nem a Nemzeti Színházban tanulta azt a mozdulatot, amellyel a jobbkezét szegény, pici halálrariadt szivecskéjére szorítja. Duxit néhány lépessel odébb rendszabályozza a gazdája. A kezében tartott, összehajtogatott ujsággal néhányszor szelíden meglegyinti:
- Du Spitzbub, du!
És a hangján valami nem titkolható büszkeség játszik. És tovább mennek. A kislány ottmaradt, mert a lába annyira remeg, hogy még nem tud elindulni.

Sokan vannak  sánta és lassújárásu emberek szép fővárosukban. Istenem, háború volt és ezer más szörnyüség. Elnéztem a napokban egy ilyen nehézlépésű embert. Elnéztem, mert lemérem, a mellettünk fekvő ezrednél szolgált, szakaszvezető és egyszer nagyon megtalálta nyomni a gránát szele. Akkor nem tudott a két lábára lépni sokáig. Most pedig, ha lassan, óvatosan is, de szépen ellépked, ugy, mint a kényelmesen sétáló emberek szoktak.

Az Andrássy-uton megy keresztül. Már bot sem kell neki. Szépen, rendesen rakja egyik lábát a másik elé és senki sem látná meg rajta, hogy egyszer az a veszély fenyegette, hogy béna marad életére. Az Opera felől egy autó jön. Őrült iramban. És tülköl. De fordulni csak nehezen tud szakaszvezető barátom, futni pedig egyáltalában nem. És folyton közelebb és ez autó - másodpercek tizedrésze csak az egész - és folyton tülköl és barátom - most már barátom - arcán kínos erőlködés. Egy rémült másodperc - az autó lefékez. Egy centiméterrel gurul el barátom mellett és utasai - dühös rosszalással néznek vissza utána ...