"Ölj!" - ez a kötet címe. Rikító cím, vérvörös. Nem baj, a novellák nem a szelíd lélek szürkeségei, nem a higgadt bölcs derűjének enyhe kékjei, hanem színekben dúsak, indulataikkal konvención és morálon túl harsonázók. A cím passzol a kötethez. De mégis, utána gondolok a dolognak s ez a cím, a fölkiáltó jel miatt, nem egészen tetszik nekem. Imperatívusz, a fölkiáltójellel! Az első novellának is ez a címe. Aligha nem tendenciás a novella, valamely isteni parancsnak a megnyilatkozása, mely ugyan kissé eltérőnek látszik a Mózes által üzent parancsoktól, nevezetesen azok közt az ötödiktől, de hát Isten mindenható parancsait időnként - neki is meglévén a mindennapi lírája, mely vagy az egész emberiségé, vagy egyes kategóriáké - meg is változtathatja s talán valami ilyen esettel állunk most szemben.

 

Olvasom a novellát s fogvacogtató érdeklődéssel várom, vajon milyen esetben volnék én ezentúl - már tudniillik a novelláskönyv megjelenésétől számítva - ölni köteles, vagy legalábbis mely esetekben javalltatnék nekem az ölés, nekem, vagy másnak, talán mindenkinek, azaz: vagy az egész emberiségnek, vagy fajomnak.

*

Olvasom az "Ölj" című novellát és félek. De a végén megnyugszom, a parancs nem vonatkozik rám. A parancs csupán oly egyénekre vonatkozik, akiknek atyját a jó barátjuk atyja megölte s ők erről nem tudnak. Ezeknek kötelességük a jó barátjukat alkalomadtán megölni, látszólag azért, mert jó és szelíd hozzájuk, valójában azonban azért, mert később Zombori bácsi, a csősz, fölfedi előttük atyjuk halálának történetét, akit is a jó barát atyja ölt meg. Megölni a jó barátot, amint mondtam, alkalomadtán kell.

 

Legjobb alkalom erre, mondhatnám az egyedüli alkalom, az, ha a jó barát különösen nyájas és szelíd az illetőhöz, már tudniillik ahhoz, akinek az ölési parancs szól. A jó barátnak az ő nyájassága és nem szűnő szelíd jóindulata nem csak alkalom, hanem egyszersmind ok is a megöletésére. Oknak ez természetesen elegendő, sőt a legjobb ok, többre, másra nincs szükség. Legalább is ahogyan Szabó Dezső motiválja ezt az ölést, az lélektanilag szükségszerű, teljesen érthető.

 

Raszkolnyikov persze egészen más lelki okok alapján, az első gondolattól az effektuálódásig egész más lejátszódott lelki történés-sorozat után ölt, de hát, Istenem, nem lehet mindenki Raszkolnyikov. Sokkal kisebb kaliberű ölők is vannak, mint például ez a szegény Keresztes András, akiről szó van. (Véleményem szerint nem véletlen, hanem pszichológiailag determinált, hogy éppen Keresztes-nek nevezi őt az író.) Ez a Keresztes, ha tökéletlenül is, kissé szétfolyó, mondhatnám dezolált jellemmel, a körültekintő pszichológiai előkészítés nélkül, szinte csak frappírozó szándékkal ölvén: mégis engedelmeskedik Isten egyik legújabb parancsának, a barátja apja megölte az ő apját, ő megöli a barátját - kölcsönölés visszajár!

*

Az első novella után a kötet többi darabjában is leginkább csak az ölés problémája volt az, ami engem érdekelt. Valamennyi novellához illő aggodalommal fogtam, de a vége mindig az lett, hogy megkönnyebbültem. Hát igen sok ölés van a könyvben, eggyel több, mint a rosta lika. A "Kékszakáll legigazibb történeté"-ben Kékszakáll, nem feszélyezvén őt semmi izmus, kirúgja mindeniknek az oldalát s úgy öli a nőket, mint a répát; éppen azért is olyan kék az ő szakálla. A pszichológiát persze Kékszakáll is csupán Pauernál tanulta, azért ő is gyengén indokolja meg az öléseket, sőt nem is indokolja, nála az ölés csupán érzékszerveinek mindennapi lírája, szóval: vagy líra, vagy ötlet, krokiötlet. Jön a nő, talál a Kékszakáll hajában egy ősz szálat, amire Kékszakáll felhördül és megöli a nőt. Ebben néhány bekezdés után oly rutinra tesz szert, hogy aztán már fel se hördül.

*

A "Törvény" című novellában - lám mondom, hogy csupa törvényről és majdnem törvényerejű rendeletekről van itt szó, az imperatívusz nem csalt - a Főhős megöli a Főhősnőt. Főhős ugyanis szerelmes Főhősnőbe, viszonya is van vele, "mert hát kell a csók, mert a törvény az ölelkezés", mialatt azonban a Főhős szerelmes, elmegy a kocsmába, ott meglát két fiatalembert, akik közül az egyik pont ezt mondja:

- Aztán holnap én leszek soron!

- Jó is lesz, segíts, mert én már alig győzöm - felelt kacagva a másik.

Ebből Főhős megtudja, hogy Főhősnő őt megcsalja. Nyomban ezután a padon Főhősnő s az előbb látott kurzista "voltak" céda förtelmes összekapaszkodásban. Hangok is hallatszottak. "Laci, édes Lacika" - lihegte a Főhősnő hangja. Nemsokára ez incidens után Főhősnő száz koronát nyom a házmesterné markába (a dolog tehát mostanában történhetett) s megkérdezte:

- Mondja csak, nagyon sokhoz jó ez a Panka kisasszony?

Persze, hogy nagyon sokhoz jó. Főhős tehát elhatározza az ölést. Fölkeresi a leányt, megöleli, egyet szeretkezik vele - azután megmagyarázza neki, hogy meg kell halnia (Balog Tuta jut eszembe). Főhősnő azonnal belátja, hogy Főhősnek igaza van. Nem is védekezik, bár teljesen kielégítő magyarázatát adja az ő hiperszexualitásának, mondván:

"Sokszor úgy undorodom magamtól, de valaki van a testemben, az akarja a rosszat s én nem állhatok ellen neki."

Ez tökéletes lélektani és fiziológiai magyarázat. De nem mentség, mert hát: a törvény az törvény. Főhős és Főhősnő ki is mennek a közeli vasúti alagúthoz, ott elbúcsúznak s Főhősnő a sínekre fekszik. Azonnal jön a vonat és széttépi. Főhős megelégedetten megy Tanárékhoz, nem minden szubjektív vonatkozás nélkül, s megkéri lányuk kezét.

Én a magam részéről Főhősnőt, ha egyáltalán létezett, létezhetett volna, sajnálnám szegényt; feleségül ugyan én sem venném, de szeretettel Krisztus tanítványaként megsimogatnám. Nem is vagyok én konstruktív lélek. Bizonyára valaki van a testemben, az akarja az ilyesmit, a rosszat.

*

Épkézláb novellát a kötetben nem találtam, a szolidabbak mégis jobbak, mint a megütközést célzók. Az író hangos szavú és szertelen, nyelvi és stílusértékei azonban vannak, sőt furcsa szertelensége maga is néha-néha érdeklődést kelthet; akik e szertelenségnek csupán a felszínét látják, azoknak ez szimpatikus is lehet. Ha pedig a kritikus magát a lehető legobjektívabbra temperálja, az író leginkább mint pszichológiai probléma kelt benne érdeklődést s ekkor a viharos érzések és szenvedélyek, amelyek gyakran pózoltak, de néha őszinték és igazak, amennyiben olybá vehetők, hogy cselekvéssé soha és másokban sem aktualizálódnak, hanem megmaradnak írott szónak, szinte részvétet is gerjeszthetnek.

 

Nagy Lajos