Shaw-ról sokáig nem mertek őszintén írni. Zavarba ejtő készséggel, megtévesztő, varázsos csillogással jelentkezett, az érvek és ellenérvek olyan tüzérségével, hogy a gondolkozni nem szeretők takarodót fújtak és visszavonultak. Az óvatosak, kik nem akartak harcot, ezt mondták: mély bölcselő, akinek minden szava rejtély. A kényelmesek, kik könnyelműen ítélik el azt, akit nem azonnal értenek, így határozták meg: józan pap, értelmi tréfamester, időszerű, újságírós drámaíró, ki a lapzárta után érkező újdonsült ötleteit is beleszorítja játékaiba.

Bizonyos időnek kellett elmúlnia, míg az irodalmi közvélemény megtalálta a helyes középutat, az igazságot. Mert mind a két ítélet alkalmazható erre a rugalmas íróra. És veszedelmesen közünk van hozzá. Seprűzi a maradiságot, kacérkodik a szocialista forradalmárokkal, de a nyárspolgárokkal, fábiánusokkal egyformán elégedetlen s így vidám kifejezője annak az erkölcsi nihilizmusnak, annak a mindent-megértésnek, mely a huszadik század művelt, jóhiszemű és boldogtalan emberét jellemzi.

Róla szóló könyvében Chesterton kajánkodva ekképpen határozza meg írótársát: "Bernard Shawt sokan főképpen annak az embernek ismerik, ki még a nagyon rövid színdarabhoz is nagyon hosszú előszót ír. És ebben van némi igazság; ő csakugyan nagyon előszavas ember." Erre a darabjára ez kétszeresen áll.

Nemcsak előszava, utószava is van s ami középütt foglal helyet, a vitázó, magyarázkodó hangjánál fogva nagyon hasonlít ahhoz, amit középszónak lehetne nevezni. Két jómódú, angol, polgári család gyermekei, kik jegyesek, összeverekednek a rendőrrel, börtönbe kerülnek, aztán rövidesen kiszabadulnak, kétségbeejtik szüleiket s a börtönben szerzett "erkölcsi megújhodás" nyomán fölbontják frigyüket és ki-ki választ magának egy új párt. El tudok képzelni naturalista írót, aki ezt a bohó históriát úgy írja meg, hogy sorsokat, embereket éreztet.

(Hauptmann: Biberpelz.) Itt csal tételek mozognak, az író személyeskedik, velünk vitatkozik alakjain keresztül is, kik mindig "félre"-beszélnek, a nézőtér felé. Shawnak az a titkos vágya, hogy hüledezve állapítsuk meg elfogulatlanságát. Kétségtelen, hogy nem elfogult, nem pártoskodó, egyáltalán nem korlátolt. De talán azért nem emberalkotó. Az igazán nagyoknak vannak korlátjaik, melyek egyéniségüket határolják, azok nem értenek meg mindent. A "Candidá" -ban ő is elfogultabb és költő.

Mégis szívesen láttuk, hogy a Renaissance Színház bemutatta ezt a színjátékot. Ma már nincs olyan közel hozzánk, mint pár évvel ezelőtt, de a nézőtér most tapsolja. Hevesi Sándor szövege friss, a színészek jók. Shaw még ma is ragyogó kortárs.

Kosztolányi Dezső