Egyszer éreztük az embert, ki olvasott és azt a különös ideges ritmust, melyet azóta Babits-versnek neveznek. Nem az volt benyomásunk, hogy valaki jó valaki jó verset írt, ami még nem nagy csoda, hanem az, hogy valaki van. Valaki van, aki eddig nem volt, valaki van, teremtő és termő, mint a természet, valaki van, akiben benne van a világ és mondja a világot és beszéli az életet, a maga hangján és vére lüktetése törvény a szóknak.

Poeta nascitur. Ez a ráeszmélés annyira döntő volt, hogy elhomályosít bennem mindent, még az ő művészi fejlődésének állomásait is és azt az erkölcsi erőt is, mellyel később teljesítette az elhivatottsága iránti kötelességét, mikor műhelyébe vonult, a remetelakába, hogy élesítse eszközeit, fényezze szerszámait, kibányászhassa mindazt, ami benne lakozik, s a betű és tinta hősévé lett.

Sokféle nyelven kiáltanak a látók és érzők, a kiválasztottak az ég felé. Miért vagyunk ezen a földön? Mi ez az álom, melyet álmodunk? Mit akar tőlünk a halál, mely elnémít? Kérdések, melyeket évezredek óta nem oldott föl senki, de azért dalokban gyöngyöznek föl az Egyenlítőről a Sarkig, tanult és tanulatlan lelkekből egyformán, mert a művészet varázsa egyenlővé teszi az embereket.

Franciául hallatszanak ezek a szók egy párizsi körúton és bengáli nyelven mondja a szakállas indus és németül egy különös szemű költő és talán négerül a banjó hangjával egy ismeretlen megismerő, ki az afrikai csillagokig zúgja fekete panaszát és norvégül és spanyolul és törökül és angolul és magyarul, a mi nyelvünkön. Ebben a hangversenyben, mely olyan nagy, akár a világ és akkora, akár az emberiség, senkit sem tudok közülünk méltóbban odaállítani, mint Babits Mihályt, az örök dalok énekesét, ki minden emberé, és miénk, magyaroké.

Nemcsak újító, hanem utód is, szervesen kapcsolódó őseivel, azokkal, kik messze évszázadokban játszottak a magyar nyelv hangszerén. Robbantó és folytató. Balassa, Gyöngyösi, Vörösmarty, Arany igéi lüktetnek verseiben, nem mert viszontlátjuk őket, hanem mert továbbnőnek itt, eleven valóságul. Minden verse ékszertokja igéiknek, múltat, jelent és jövőt összefogó.

Őrzője ez régi és új értékeknek, büszkesége szavaiknak és az idegennek, ki még semmit se hallott magyarul és nem tudja, milyen átfogó szellemünk, milyen testvéri a mi bánatunk minden emberével, milyen teljes és mély rímeink zenéje, legszívesebben az ő verseit mondanám el.

Az emberek élnek és boldogok, mert használják az életet, mint valami fűtőanyagot, melegszenek fényénél és lángjánál. De a költők nem használják az életet, őket használja az élet. Nem égetik maguk számára ezt a becses tüzelőt, hanem ők maguk égnek és világítanak. A beszéd, mely a többi embernek megadatott, hogy kérjen, szükségeset és a maga igazát védje, ő néki önmagáért való cél, minden igéje közönyös kinyilatkoztatás.

Nekünk azonban most meg kell őt zavarnunk. Szükségünk van a költőre. Ki kell ráncigálnunk műhelyéből: és használjuk őt és égetjük őt és lobogtatjuk őt, hogy lássuk magunkat és szavaljuk, énekeljük verseit, hogy halljuk magunkat. Ez a mi ünnepnapunk. És ez az ő hétköznapja. Az ő ünnepnapja akkor kezdődik ismét, hogyha visszatér Reviczky utcai dolgozószobájába, mely a munka szép gyötrelmét, egy élet felelős tudatát viseli magán és hasonlít Virág Benedek szobájához, a budapesti magányába, mely hasonlít szekszárdi, szegedi, bajai, fogarasi, újpesti magányához, s leül íróasztala mellé, melyre társai, a magyar költők föltekintenek, az írószékére, mely egyre jobban hasonlít a trónhoz.

Kosztolányi Dezső