Mohács - Voinovich Géza ötfelvonásos tragédiája a Nemzeti Színházban
Voinovich Géza sem kerülhette el sorsát: fölkerült a főpróbai kritikus csöndes páholyának félhomályából a színpadra, a rivalda erős világításába. Az a szenvedélyes érdeklődés, mely őt éveken át a színpadi kritika felé vezette, végül is drámaírót csinált belőle. Drámájába belevitte a kritikus erényeit, a nagy színházi műveltséget, választékos ízlést, lelkiismeretes gondosságot, a színház ügye iránti szeretetet és az írói becsületességet. Ezen felül azonban vele vitt még valamit, ami mindennél fontosabb s amit a kritikus legfeljebb rejtve nyilváníthatott ki: a maga poézisét.
Ez a poézis sugallhatta neki, hogy Mohács képébe és Lajos király sorsába beleérezze a váltság gondolatát: a gyermek-király a nemzeti veszedelem nagyszerű pillanatában magára vállalja a nemzet végzetét, önkéntes hordozójává lesz sorsának s halálával megváltja népe számára, ha már a jelent nem lehet, legalább a jövőt.
Ezzel a magyar katasztrófa, melyet a nemzet bűnei, önzés, széthúzás, becsvágy, rideg osztályelfogultság, könnyelmű léhaság okoztak, kimenetelében erkölcsiben fölmagasztosul s a mohácsi csatavesztés, történelmileg nézve egy rossz és esztelen politika keserves következménye, a nemzeti tragédia színvonalán emelkedik. Ez a koncepció, amely emlékeztet arra a felfogásra, hogy Zrínyi eposzában beállította szigetvári ősének halálát, Voinovich drámájának kétségtelen és legnagyobb értéke.
A nehézségekkel, amelyeket a történelmi anyag e koncepció elébe támaszt, nagy lendülettel küzd az író s részben az anyag merevségén, részben azonban az invenció bátortalanságán múlik, hogy ez a küzdelem, bár mindvégig érdekes, csak a darab első felében sikeres. Attól a pillanattól kezdve, amikor a király a hadba indul, már nincs számára drámai akció, a történet epikaivá folyik szét, történelmi képsorozatot kapunk s ezek a képek szépek és színesek, csak éppen keretük nincs, amely drámává fogná őket össze.
Shakespeare talán ezen a ponton hozott volna be valami olyan anyagát az összeütközésnek, amelyből az igazi dráma kialakulhatott volna és egyúttal a két szellemesen koncipiált főalak, Lajos király és Mária királyné három dimenzióban mozgó emberi reliefet kapott volna. Voinovich darabjában a király, a királyné és a többi emberek között a harmadik felvonástól kezdve nincs többé súrlódás, jellemük és sorsuk párhuzamos vonalakként halad egymás mellett.
Szép tirádákat, néha nagyon szépeket, poétai érzéstől ihletettet kapunk, színes, mozgalmas képeket, de az akció véget ért már a második felvonás végén. Az író ösztöne érezte ezt, elhintett a két első felvonásban a király, a királyné és Zápolya karakterének és egymáshoz való viszonyának rajzába néhány olyan magot, amelyből a dráma kinőhetett volna - a komponáló elme azonban kicsúsztatta ezeket a kezéből.
Talán ártott itt a kritikus az írónak: elhallgattatta ösztönét és megbénította alakító bátorságát. Vagy talán nem merte beleszőni a nemzeti tragédia sötét bíborába a magánakció rikítóbb szálait. S hogy a drámának ebből keletkező megcsappanását kelleténél is jobban éreztük, abban része van annak is, hogy a királyt és királynét ábrázoló színművészek, Abonyi Géza és Bayer Gizi nagyon is lágyra játsszák szerepüket, nem fogják össze elég erősen a kontúrjait.
Ha azonban Voinovich Gézának volt darabjával már a szigorú értelemben vett drámai célon túlhaladó célja is, ha a tipikusan magyar katasztrófa tükrében akarta összefogni a magyar sors rugóit és a négyszáz év előtti magyarság képében akarta magára, a saját rossz ösztöneinek tudatára döbbenteni a mindenkori magyarságot és benne a mait is, akkor célját jórészt elérte és pedig irodalmi eszközökkel, nem lépve ki a színpadról, a dráma természetesen körén belül maradva.
Talán csak az utolsó felvonás némely szavával vét ez ellen, óvatosan, de mégis - nem lehetetlen azonban, hogy ez is csak benyomás, amelyet a színpadon elmondottakhoz társuló nagyon is aktuális képzetek keltenek a nézőben. Egy szóban úgy foglalnám össze a képet, melyet a darabról és Voinovich drámai képességéről kaptam: megvan benne a kiváló drámaíró minden fontos tulajdonsága, kivéve az erőt és merészséget.
Az előadásban Jászai Mari, Pethes és Kürti József játékát kell kiemelni. Ők emberalkotó művészetet adnak - a többiek többé-kevésbé jó nemzeti színházi átlagot. Hevesi Sándor rendezése minden elismerést megérdemel, a rendező minden erejével és szeretetével támogatta az írót a megérdemelt siker elérésében.
Schöpflin Aladár
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!