Szeretném én látni azt a kormányr, amelyet támogatok – mondotta egyszer még a régi jó világban egy kuruc természetű országgyűlési követ. És ebben a mondatban nemcsak a maga ellenzéki természetéről tett vallást, hanem – en miniature – fotográfiáját adta a magyar természetnek is.

Mi mindig ellenzékiek vagyunk mi mindig szidjuk a kormányt. Ha erélyes – zsarnok abszolutizmus van, ha nem erélyes – lehetetlen, csellengő a politika. Pedig a kormányok nem is mindig rosszak. Ime, a Bethlen-kormány ellen mennyit tüzelnek. Hogy nincs szabadságjog, meg nincs jogbiztonság, nincs helyes adópolitika, meg tudja a jó ég, hogy még micsoda.

Nem addig van az nagy jó uram! Ne csak az egyik kezét tessék nézni a kormánynak, azt, amelyik nem ad, hanem a másikat is, azt amelyik ad. Lám, a belügyminiszter most megint milyen kedves prezenttel lep meg bennünket. Visszaadja nekünk, javithatatlan lumpoknak – ha csak részben is – az éjszakát. Megtoldja a zárórát hatvan egész perccel, hatvan drága, ragyogó perccel, éjfél után két óráig üldögélhetünk ezután korcsmában, kávéházban, egyéb éjféli tanyán és szemünkben megcsillan a boldog idők emléke.

Talán….talán…Talán nem messze már az idő, mikor a New-York kulcsát amelyet a háboru elején nagy keservesen kihalásztak, ujra be lehet dobni a Dunába, mikor a kávéház kilincsét mentünkben, az első reggelizőnek adjuk, mikor a kapucinert megint fel lehet iratni, mikor a törzsasztalnál lehet veséket operálni reggelig, mikor hazaérve nem kell már aperrgeldet fizetni, mert nyitva a kapu.

Hála a kormánynak, hála és elismerés. És nem kell szántszándékkal a legsimább kákán is csomót keresni.