Az idei nyár szárazsága ismét ráterelte a tudósok figyelmét a mesterséges eső problémájára, amellyel már régóta foglalkoznak a legkiválóbb tudósok. Valamikor azt hitték, hogy a hosszas és erős ágyuzás esőt idéz elő, támaszkodva azokra a följegyzésekre, amelyek szerint több nevezetes ütközet után, amikor sok száz ágyutorok ontotta a tüzet és a halált, megeredtek az ég csatornái.

Ám ez alighanem puszta véletlen lehetett, mert az imént lezajlott világháboru tapasztalatai épp az ellenkezőjét bizonyítják. Megfigyelték ugyanis, hogy épp a leghevesebb ágyuharcok után száraz, derült idő következett, mig a hőn óhajtott esőnek nyoma sem volt. John Phin, a pennsylvániai egyetem tudósa már 1910-ben azt az eljárást ajánlotta, hogy kötött léggömbök segélyével homokkal telt zsákokat kell fölküldeni a felhők közé és ott a zsákok tartalmát exploziv anyagok felrobbantásával a levegőben szerteszórni.

A levegőbe jutott porszemek ily módon a természetes légáramlattal olyan páratelt légrétegbe kerülnek, ahol a lecsapódást megindíthatják. John Phin ugyanis eljárását arra az ismert elméletre alapította, amely szerint a levegőben foglalt apró porszemecskék a felhőképződésnél a sürüsödés magját alkotják.

Az idei szárazság kiváltképpen veszedelmes jelleget öltött Franciaországban, ahol a kutak és a patakok is kiszáradtak. Jellemző, hogy Észak-Franciaország háborusujtotta részein a vizhiány olyan nagy volt, hogy egy vödör vizért egy frankot fizettek a megszorult emberek. Most azután Gabriel Guilbert hirneves francia meteorológus egy egészen uj elmélettel lepte meg a tudósokat.

Szerinte az alant járó, ugynevezett Cumulus (gomoly) felhőkből legfölebb permeteg-esőt kaphatunk, de igazi esőt soha. Az igazi esőt a magasan járó Cirrus-felhők hozzák, amelyek jégtűk és jégkristályok halmazából állanak. Az esőképződés szorosan összefügg a levegő hőmérsékletével, mert ennek foka szerint a Cirrus-felhőkből lehulló jégkristályok már 3000, 2000 vagy 1000 méter magasságban vizzé olvadnak és attól kezdve már mint esőcsöppek hullanak le a földre.

Guilbert megtagadja az esőképződés eddigi elméletét, amely szerint a különböző hőmérséklet és a légköri villamosság játszanék közre az esőképződésnél. Guilbert elmélete szerint azok a jégkristályokból álló felhők sürübbek, tehát súlyosabbak annál a légrétegnél, amelyben uszkálnak és csak azért lebegnek benne, mert nagy kiterjedésük mellett aránylag vékony rétegből állanak.

De vannak hatalmas testü, ilyen fajta felhők is, amelyeket Guilbert Cirró-Nimbus felhőknek nevez, amelynek leginkább ötezer méter magasságban uszkálnak és igazán csodálatos módon tartják fönn a levegőben egyensúlyukat. Ezek a felhők ontják a földre a záporesőt és a jégesőt, szárazság idején azonban nagyon megritkulva lebegnek fönn a magasban.

Nos, hát, Guilbert ezeket a felhőket ostromolja meg esőért, még pedig oly módon, hogy robbanó anyagok fölrobbantásával megzavarja az egyensúlyukat, minek következtében a jégtűk és jégkristályok halmaza lezuhan és utközben megolvadván a földre hull.

Guilbert elmélete szerint tehát ezek a Cirró-Nimbus felhők súlyosabbak annál a levegőrétegnél, amelyben lebegnek, egyensúlyuk pedig nagyon bizonytalan. Hogyha tehát ezt a bizonytalan egyensúlyt valami módon sikerül megbolygatni: akkor a felhő anyaga lezuhan és ime: meg van oldva a mesterséges eső problémája!

A gyakorlatba Guilbert ezt az eljárást ugy akarja megvalósítani, hogy repülőgépekkel robbanó anyagokat vitet föl a felhők fölé s onnan bombázza össze azokat mire azok egyensúlyukat vesztve, lezuhannak; vagy pedig a repülőgépek belehatolnának a felhők anyagába, ott körforgásukkal megzavarnák a felhők szerkezetét s ezzel együtt azok egyensúlyát, minek következtében a tartalmuk, tehát a jégtűk és jégkristályok lehullanak s utközben megolvadva, eső alakjában a földre hullanak.

Vajjon a gyakorlatban ez az elmélet megvalósítható-e: azt majd megmutatják a folyamatban levő kisérletek.