Apja-anyja alkoholos, züllött kis-hivatalnoknép, mikor hirtelen, egyszerre meghalnak, őt kiveszik az iskolából, beadják kovácsinasnak, goromba, nehéz munkára, sok verésre, amelyet nem bír ki, mert gyönge legényke, hát beáll a cigányokhoz bőgőhordozónak; itt jó dolga van, de egy leány utáni sóvárgása miatt kikopik ebből a jó állásból, tanúja, majdnem részese lesz egy gyilkosságnak ugyanazon leány miatt, két mesterlegény között, abból él, hogy segít a harangozónak, aki sírásó is, próbál egyebeket, egyszer a szerencse is rámosolyog, valami háziszolga-féle lesz egy úri házban, itt szeretik, csöndes, jó élete van, de egy szamár csíny miatt innen is kiadják az útját és most már véglegesen a piacra kerül.

Mindezt nem csinálja, hanem csak történik vele, tőle, az ő akaratától függetlenül. Nem ostoba, nem is egészen tanulatlan, van rajta a ruháján kívül is, amely rongyos, de úrias ruha rongyaiból való, egy s más, ami az úri eredetére mutat.

Jó fiú és ötletei vannak, néha olyanok, mintha egy csökevény költő fulladt volna meg benne, csak éppen az előbbre jutás, a boldogulás ösztöne nincs meg benne, ezért nem lesz belőle soha semmi. A kisváros legalsóbb emberrétegének ő a bohémje. Még jól is érzi magát sorsában, nem bánkódik és nem szomorkodik, van benne valami abból, amit nálánál különb embereknél humornak neveznek. Sajnálni kell-e? Tudja Isten! Nehéz megállapítani a boldogtalanság jellegét. Sőt bajos még a nyomorét is - mondja az író és igaza van.

Ennek a különös emberi figurának az élettörténetét Tersánszky vele magának első személyben mondatja el. Rendkívüli bravúrral van megcsinálva ez az első személyben folyó elbeszélés. Egy szó nincs benne, amely ne foglalhatna helyet Kakuk Marci szótárában, amelyből az író hallatszanék ki, egy fogalom nincsen, amely idegen lehetne egy afféle ember agyvelejéből, és nincs egy mondat, amely kirína az elbeszélésből, amely másért volna ott, mint hogy a dologhoz tartozik, Kakuk Marci történetéhez, amelybe az író rejtette volna bele a történetből különvaló önmagát.

Véges-végig a Kakuk Marci hangja hallatszik, különleges emberi hang, látni lehet az arckifejezését, a mosolyát, az ámulatát, a csöndes kis gesztusát. A hangnak ez a tökéletes egysége roppant erőssé, zárttá teszi az elbeszélés szerkezetét és az alak fiziognómiáját is tejesen kihozza. De még a hátteret is: egy sereg más alakot, akik pillanatokra feltűnnek, amint Kakuk Marci életében valami szerepet játszottak.

Ezek egytől-egyig mind különlegesen érdekes alakok, mindeniknek éles megkülönböztető arcvonásai vannak, mind él, lélegzik - pedig többnyire csak két-három odavetett vonással vannak megrajzolva. A kis kötetkében Kakuk Marci körül vagy egy tucat alak van így megelevenítve. Tersánszky egyike a legpompásabb emberrajzolóknak a mai magyar irodalomban és nincs senki, akinek annyi jellemző alak állna rendelkezésére, mint neki. Egész galériája van emberekből.

A két zöld ász című terjedelmes regényében - szégyen, hogy ezt a rendkívül gazdag könyvet alig vették észre - ha nem több, legalább negyven ember él és mozog, mind külön arculattal. Nem egy kitűnő író egy életpályán meg tudna élni ebből a gazdagságból. A Kakuk Marciban benne van egy kisváros egész legalsó társadalmi rétege, de rések nyílnak a többi rétegek, a polgári nép meglátására is, azokon a pontokon, ahol ez azzal a legalsó réteggel érintkezésbe kerül.

És milyen alakok! A nyomorék kosárfonó, aki tegnapelőtt hozott haza három pengőt és a felesége nem akar neki három pénzt adni pálinkára. "Ajjajj, ajjajj - panaszkodik - csak legalább három pénzem volna egy kis pálinkára. Három napja nem ittam, hallja! Ajjajj, ajjajj!" Meg Lórika, a kis lotyó cseléd, aki ha valaki megtetszik neki, odaadja magát, a csinos, jól öltözött úri fiúkat szereti, de lopva beereszti éjjel a konyhájába a kéményseprő legényt is, mert az szépen tud táncolni. Kukuj, a kőműves legény, aki nem szereti a mesterségét, inkább madarászni jár, csöndes, becsületes fiú, de Lórika miatt agyonüti a kéményseprőt. Később a sírásóék félkegyelmű lánya, aki állatmódjára sír, mert dinnyét látott és megkívánta. Ezt a sírást ideírom, mert valódi mesterműve az elevenítő leírásnak.

Eszti félve, a grádics alatt kuporodik a szegletben és éppen mint a sündisznó, a fejét bedugja a lába közé és a két kezét összekulcsolja a térdén és keservesen, keservesen sír ottan.

- Mi lelt téged? Ki bántott? Mondd meg már te mafla!

Megyek hozzá: rázom. És fel akarom venni a fejét, hogy beszéljek vele. Tán megverték? Nem is láttam még így sírni. De nem szól. És nem fordítja hozzám a fejét. Csak dugja jobban a lába közé és sír, sír. A hátán egészen feltűrődött a bujkája, annyira rázkódik ottan.

Sajnálom, meg is ijedek. Hallottam sokszor, hogy az ilyen nagy sírástól megszakadt már asszonyoknak a szívük.

Ott cibálom, kérdezem szépen: hát mondja meg, mi baja?

Egyszer aztán nagy nehezen felveszem a fejét és látom, mégis megmondaná már...

Nincs az egész könyvben egy félrerajzolt alak, az élet három dimenziójában mozog mindegyik. És minden jelenet: bohó, groteszk dolgok és komor tragikusak, mint a gyilkosság elmondása, a szó szoros értelmében láthatóvá vannak téve. Ha egy-egy regényjelenetet olvasok, sokszor színpadra kell gondolnom; Tersánszky jelenetei mindig a valóságban folynak le.

Hatásuk elevenségét az teszi, hogy minden hangsúly nélkül, a legnagyobb egyszerűséggel vannak elmondva. Kakuk Marci beszél, azért mondja el őket, mert megtörténtek vele, nem akar velük semmi fontosat, sőt az ő lényének csöndes humorát itatja beléjük. Az a szép, hogy mindent, ami vele történt, amit elbeszél, önkéntelenül eltölt a maga természetével.

Kakuk Marci és élettörténete egységes egy valami, elválaszthatatlan egymástól. Ezért minden szava egy jellemvonása, az ő valójának egy darabkája. S mikor már elmondott mindent, ami jellemző, mikor teljes mivoltában megmutatta magát, akkor vége is a történetnek. Mire való volna folytatni? Az arckép kész, hiánytalan, nem hiányzik és nem fölösleges rajta egyetlen vonás. Az írónak sikerült a legnagyobb dolog: teljesen közölte azt, mi mondanivalója volt.

Tersánszky ebben a kis könyvében leküzdötte a kifejezés minden akadályát, ami az író elé tornyosul és leküzdötte saját természetének minden egyenetlenségét is. Eljutott az ábrázolás teljes, tiszta stílusáig, ahova csak igazi nagy tehetség tud eljutni az érettség teljében. S eljutott abba a sorba, ahol két-három legkitűnőbb írónk áll.

Szégyellem magamat, hogy ezt még csak kevesen tudjuk, akik kezdettől fogva szeretettel figyeljük keserves küzdelmét a belső kifejlődésért és a külső érvényesülésért. Az elsőt úgy látszik, leküzdötte már, a másikban még útját állja az emberek közönye, érzéketlensége, az irodalommal szemben való egészen hamis igényeik, a magyar irodalom mai nyomott helyzete. Ma még inkább megeshetik, mint azelőtt, hogy az emberek nem veszik észre, hogy nagy dolog történt köztük: egy remekmű született.

Schöpflin Aladár