Úgy hiszem, kevesen lesznek, akik emlékezni fognak arra a kis vitára, amely szegény jó Tömörkény István halála körül kerekedett. A Nyugatban Ady is elparentálta a halottat és a nekrológba valahogy ezt is beleírta: "Mikszáthnak sem volt eredeti témája a kaszát vásárló paraszt." Erre az állításra Földváry Gyula nekitámadt Adynak, Ady visszatámadt, belehozta a pörlekedésbe az én levelemet is, amelyben bizonyítom, hogy a Családi Naptár egy régi füzetében "egy igen rossz és igen hosszadalmas anekdota keretében látjuk mozogni Mikszáth kaszát vásárló parasztját."  (Nyugat 1916. évf. 16. sz.)

Ady akkor levelet írt. Kért, hogy nézzek utána a dolgoknak, küldjem el neki a naptárt, mert ő "fáradt, beteg; de nyugtalan." Ezt írta: "Nem szeretem, ha ok nélkül bántanak, de még kevésbé, ha oktalanul bántok. Ezért szeretném látni és megmutatni az igazamat".

Csakhogy a levelet későn írta, sokáig jött s valahol Bécsben ért utol. Közben jött október, a forradalom s csak most került újra a kezembe a könyv, régi holmik közt, véletlenül. De most hova küldjem? Kinek? Megvan a könyv, a bizonyító betű. Megvan az igazság, Ady Endre igazsága. De hova küldjem? Kinek címezzem? Hol van a kéz, amely átvegye, hol van a szív, amely örüljön a maga igazának?

Így hát magam jelentem: vita volt, barátságos, csendes. Adyt támadták és Ady támadott. Betegségek, halál egy percre győztek rajta, de most a vitát a Mikszáth parasztjáról mellette döntötte el a legnagyobb perdöntő: az Idő. Tudom, hogy múló, semmi, kicsi dolog ez, de úgy érzem, hogy szimbólum leselkedik az eset mélyén. Jelentéktelen, kicsi per volt ez; de az idő Ady igazságát lobogtatja. És most talán jönnek a többiek, a többi diadalok, a perdöntésre váró nagy, nagy perek emberekkel, eszmékkel, sorssal és Istennel.

Cziffra Géza

Arad. 1922. dec.