De nemcsak a külső felépítés sikerült kiválóan, hanem az annál sokkal fontosabb belső, drámai felépítés is. Minden fontos momentuma konkrét, a szó dinamikus értelmében vett történésben nyilvánul meg, a mozgató erők azonban rejtettek, mélyek, erősek és túl vannak az esetlegességeken. Ennél nagyobb jót drámáról, különösen pedig filmdrámáról mondani nem lehet.

A film elindító motívumai között van néhány egészen banális, azonban a további kialakulás folyton mélyebb és bensőségesebb lelki erők eredménye. Az alaptéma természetesen szerelem, illetve a szerelemnek, mint kiváltképpen individuális érzésnek összeütközése a szociális erőkkel. Theoniszt, az etióp király görög származású gyönyörű rabszolganőjét megszereti és megszökteti Ramphis, a fáraó építőmesterének fia.

A király kérésére a szövetséges fáraó keresteti a szökevényeket. Ezek menekülés közben véletlenül a kincsesház közelébe vetődnek és rablás gyanújával kerülnek a fáraó elé, aki mindkettőjüket halálra ítéli, anélkül, hogy tudná, hogy a nő a keresett Theonisz. Most jön az első, még meglehetősen szokványos fordulat: a fáraó is szerelmes lesz a leányba, megkegyelmez neki, sőt kedvéért a férfi halálbüntetését kényszermunkára változtatja.

A leány, hogy szerelmesét megmentse, enged a kényszerhelyzetnek, elfogadja a fáraó erőszakolt szerelmét és felesége lesz. A fáraó eddig csak egyének ellen vétkezett, ekkor azonban igazi vétket követ el: megtagadja az etióp királynak Theonisz szerződésszerű kiszolgáltatását és egyéni érzése kedvéért egy háború kockázatába és borzalmaiba viszi népét. Feleségét féltékenyen a kincsesházba falaztatja, a titkos lejárat titkának tudóját, az öreg építőmestert pedig, megvakíttatja. A háborút az egyiptomiak vesztik el és a fáraó is holtnak hitten tűnik el a harcmezőn.

Ramphis, aki abban a hitben robotol egy kőbányában, hogy szerelmesét kivégezték, a vesztett háború zűrzavarában kiszabadul a bányából és mikor hazaérve megtudja, hogy apját a fáraóné miatt vakították meg, bosszút esküszik, megkeresi a tervrajzokból a titkos bejáratot és behatol a kincsesházba, hogy megölje a fáraó feleségét. A szerelmesek tragikus egymásra ismerése itt azután egy jól kiaknázható drámai hatáshoz juttatja a darabot. És már úgy látszik, hogy egy sablonos megoldásban fog lezáródni a mese: hiszen a fáraó elesett, a szerelmesek pedig egymásra találtak.

Azonban egy fordulat jön: a szorongatott nép betör a kincsesházba és kéri a fáraó feleségét, hogy szolgáltassa ki magát az ellenségnek és ezzel mentse meg az országot az elpusztulástól. Theonisz ingadozását, szörnyű lelki harcát Ramphis aktivitása vágja ketté: új lelket önt az egyiptomi hadseregbe és ügyes hadicsellel tönkreveri az ellenséget. A hálás nép fáraónak választja és a dráma újra abba a veszélybe jut, hogy egy banális "igazságszolgáltatással" befejeződjék.

A holtnak hitt fáraó azonban megjelenik, de a nép, mely örül, hogy a zsarnoktól megszabadult, kitart Ramphis mellett és nem engedi vissza a trónra. A fáraó ebbe bele is nyugodna, de követeli törvényes feleségét, Theoniszt. Ramphis kénytelen belátni a végzetes helyzetet: a trón az övé, de nem az övé az istenek előtt Theonisz, nem tarthatja meg erőszakosan másnak a feleségét, nem szeghet törvényt ő, a törvények őrzője.

Ezt a törvényszegést nem követheti el mint fáraó, lemond tehát Theonisszal együtt a trónról, hogy mint magánember saját felelősségére megtehesse. Ramphis és Theonisz tragikus vétke azonban nem ez a törvényszegés lesz, hiszen ezzel tulajdonképpen csak egy egyén, a fáraó ellen vétkeznek. Igazi vétkük az, hogy szerelmük, tehát egyéni érzésük kedvéért rászabadítják a népre a régi zsarnokot.

A nép is így méri cselekedetüket és a szerelmeseket eléri a megtorlás: mikor boldogan távoznak a palotából, a feldühödött nép elállja útjukat és mindkettőjüket megkövezi. A szerelmes fáraó kétségbeesetten kiált fel a haldoklók fölött a nép felé: "Hát az én számomra nincsen követek?" és mikor újra meg akarják koronázni, holtan zuhan le a trónusról. A halál Ramphisnak és Theonisznak valódi büntetés, amely egyéni boldogságuk beteljesülésétől vágja el őket, a fáraónál inkább szimbolikus pecsét végzetére. Az ő tragédiája szörnyűbb, mint ahogy bűne is nagyobb: zsarnok volt és népét véres háborúba vitte egy asszonyért.

Önmagában a fáraó hitvesének jelentősége csak elvi és formai volna: megmutatja a tiszta tragédia lehetőségét a filmen. Sokkal mélyrehatóbb okulásokat jelenthet azonban ez a film akkor, ha nem önmagában vesszük, mint formaproblémát, hanem a tömegre való hatásában vizsgáljuk. Mert akkor rájövünk arra, hogy a mai tömeg, amely a széksorokban mellettünk ül, mily tökéletesen meg van még fertőzve a polgári társadalom egyéni és következésképpen etikátlan életlátásától.

A mai tömeg, legalább is a mozik mai zagyva kispolgári tömege, szent jognak érzi a mindenekfelett való egyéni érzések kiélését és a Fáraó hitvese végén nemcsak mélységes csalódást és kielégületlenséget érez, hanem egyenesen felháborító igazságtalanságnak tartja a szerelmesek sorsát. A fáraó végzetét jogosnak érzi ugyan, de ezt sem az igazi okból, hanem mert a fáraó szerelmeseket választ el egymástól, mert kegyetlen, embert megvakíttat etc. szóval egyének ellen vétkezik.

A tömeg az igazi bűnöket, a társadalom elleni bűnöket nemcsak hogy nem veszi komolyan, hanem rájuk sem ismer, rá sem jön bűn voltukra. A tömeg az egyéni élet helyességét és szabadságát követeli és az olyan demokratikus művészetnél különösen, mint a mozi, ezt a követelést nagyon jól tudja érvényesíteni fölfelé és kielégíttetni magát ötven százalékos drámákkal. És a rendezők csak ennek a mindenható tömegnek engedelmeskednek, amikor ezer olyan drámát teremtenek, amíg egy Fáraó hitvese megszülethet.

A mai filmdráma így nagyon kitűnő példa arra, hogy megmutasson és bebizonyítson egy érdekes művészetfejlődési tételt, illetve annak negatív formáját. Megmutatja, hogy a tömeg passzíve és észrevétlen milyen másíthatatlan erővel befolyásolja és alakítja a művészet etikai tartalmát és ezzel együtt esztétikai formáját. Illetve helyesebben, csak negatív fogalmazásban: bizonyítja, hogy mily erővel tudja megakadályozni egy etikai tartalomnak és egy esztétikai formának a megszületését a még értetlen és kaotikus tömeg.

Hevesy Iván