Horacius a legnagyobb római költő, akit nem kisebb ember mint a római birodalom első császára Cesar Oktavianus Augusztus és Mecenás, a tudományos és művészetek nagylelkű pártfogója, méltatott barátságára, ez a nagy urak által dédelgetett és egész Róma által ünnepelt nagy poéta nem egy gyönyörü ódájában sóhajt fel, hogy bár felcserélhetné a sok pompát és gazdaságságot egy kicsi kis kerttel az ország egy elrejtett zugában.

Ime a képzelhető legnagyobb kényelemből, jólétből, fényüzésből, a legelőkelőbb barátok köréből is elvágyódik az ember az anyaföldre, a természet ölére, egy darabka földre, hol távol a nagy világ hiuságaitól csendben és békességben kapálgathatja káposztáját, nyesegetheti gyümölcsfáit.

Valóban, valami ellenállhatatlan ösztön vonzza az embert a szabad természet, a mező, erdő, hegy, völgy, dalos madár birodalma felé. Építsünk bár beláthatatlan terjedelmű kőrengetegeket, a bábeli toronnyal versenyző felhőkarcolókat, emberi mivoltunkat évezredeken át sem tudjuk annyira kivetkőztetni eredeti természetéből, hogy egy kis természetet szebbnek, kivánatosabbnak ne találjunk a nagyvárosi élet minden kényelménél és pompájánál.

Boldog társadalom, amely számol az emberek eme közös vonásával és módot nyújt polgárainak, arra, hogy legalább egy tenyérnyi földet mondhassanak a magukénak. Az ilyen társadalmak egy testben-lélekben egészséges nemzedéket nevelnek fel maguknak, amelynek életgyökerét nem rágosálják káros szenvedélyek, amely a legnagyobb élvezetét nem a szeszes italok mértéktelen fogyasztásában, sem a szerencsejátékok kultiválásában, hanem a természetes mértékletes életmódban, a termelésben, az egészséges munkálkodásban és a léleknemesítő egészséges szórakozásokban találja örömét.

Csodálatos, hogy Magyarországon, hol a nép túlnyomó része mezőgazdasággal foglalkozik, a városi lakosság mégis egészen elszokott a mezőgazdasági foglalkozásoktól. Városunkban csak elvétve lehet egy-egy beültetett teret, egy-egy gyepágyat találni.

Ősrégi nyugati városok, hol a régi utcák oly szükek, hogy némelyikben két ember alig fér el egymás mellett, Páris, London, Bécs, Köln, Frankfurt, Róma tudtak magunknak parkokat teremteni a város szivében, míg Budapesten még azt a néhány szük sétateret is beépítik, amely itt-ott szoronkodik ebben a poros városban.

És amilyen szomoru e város belső képe, olyan kietlen a környéke is. A nyugati városok egy viruló kertövezet veszi körül, míg a mi szerencsétlen Pestünket a Rákos pora lepi el, mely ráfekszik az utcákra és az emberek tüdejére, ugy hogy fővárosunk a tüdővésznek városa jelzővel büszkélkedhetik a kulturemberiség előtt.

A háboru előtt, külföldi példa után itt is az a szép szokás kapott lábra, hogy az erkélyeket és ablakokat virágdisszel látták el. Sajnos, mint sok más kulturszükségletről, ugy erről is le kellett mondanunk. Persze egy-egy szerény virágocska most annyiba kerül, mint a háboru előtt az egész erkély feldíszítése.