Perlrott Csaba piktúrájának kubizmusba hajolása nem teoretikus meggondolás, hanem ösztönös konstruktív érzés eredménye. Művészete közvetlenül kapcsolódott bele abba a fejlődési ágba, amely az impresszionizmusból kiindulva Cézanneon, Matisseon, Derainen keresztül halad a nagy feladat megoldása felé, hogy a világból kiszakított felületi képek visszaadása helyett a világ szerkezeti lényegét fejezhesse ki.

A probléma megoldás felé való közelítését olyan módszerrel kísérelte meg Csaba, amely közvetlen kapcsolatban tartotta a nagy kezdeményezőkkel, Cézanneal és Matisseal, akinél tanult és aki mestere és elindítója volt. Annyit jelent ez, hogy Csaba igyekezett mindig egyesíteni és megtartani piktúrájában a festőiséget és a konstruktivitást. A normális képbenyomás és a szerkesztő tértagolás szintézisét akarja nyújtani képeiben.

És ezért nem követi a kubista vagy kubisztikus festőknek talán abszolútabb, de egyoldalúbb módszereit. Például, hogy a magyar kubista vagy kubisztikus festőkkel hasonlítjuk össze, látjuk meg igazán, hogy mennyire különbözik az ő konstruktivitása azokétól, akiknek művészete legalább is módszerben határozatlan elágazott a Cézanne és Matisse által képviselt fejlődési iránytól. Kmetty János a képelemek számbeli redukálásával, a motívumok mai egyszerűsítésével, plasztikus megformálásával és plasztikus felépítésével keresi a konstrukciót, Szobotka Imre az újabb francia kubisták tanítása szerint a vezérsíkok analízisével és a térnek síkokkal való széttagolásával és végül Bortnyik Sándor lassanként egészen eltávolodva a tárgyi ábrázolástól az absztrakt térformák központos elrendezésű, szilárd egyensúlyba hozott kompozíciójában találja meg a tiszta konstruktivitást, mint az új művészet alapkövetelményét.

Mindhármuk művészetében a színek szerepe egészen másodrangú: segítő eszközök a tértagolásban és a mélységi hatások és mélységi kontrasztok fokozásában. Perlrott Csaba piktúrájában, bár a főcél ott is konstruálás, a festői és formai elemeknek az egyensúlya nem billent ennyire félre: ő a konstruktivitást a festőiségen belül akarja megvalósítani. Vagy talán helyesebben és teljesebben: ő a színek erejét erősen és szervesebben akarja belekötni a téri konstrukcióba. Színei, amelyek mind két karakterisztikus szín: a mély liláskék és a vörösesbarna között mozognak, igen kihasználják a hideg és meleg tónusok távolító, illetve közelítő, tehát mélységi hatását.

A színfoltok lesznek ezáltal a kiinduló elemek, amelyek így már kvalitatív jellegükkel is a tértagolás szolgálatában állanak. A színfoltok nem folynak el és nem olvadnak össze, hanem meglehetősen pregnáns, geometrikus formákba hasadnak. Az egyik ilyen téri értékű színfoltelem azután szigorú következetességgel kapcsolódik a másikhoz, hogy együtt egy nagyobb téri elemet, reális motívumot burkoljanak be. Ezek a szervesen megkonstruált formai egységek viszont egymás között keresik az erős és határozott kapcsokat és összeköttetéseket, hogy végül belőlük felépüljön a kép gondosan megmunkált szigorú egysége.

Perlrott Csaba tehát nem elégszik meg azzal, mint legtöbb konstruktív szándékú piktor, hogy a konstrukció legfőbb hatóvonalaira, hatótömegeire koncentrálja a festői kifejezés erejét a részletek elhanyagolásával, hanem fordított eljárást követ: a részektől halad a már előre meglátott egész felé. Azt lehetne mondani, hogy építési módszere nem deduktív, hanem induktív.

Nem valamely felállított gerendaváz közeit tölti ki, hanem mintha valóban építene, kövekből egy elgondolt terv szerint. Analizál, de nemhogy megmaradjon az analízis sejtető eredményeinél, hanem rögtön tovább halad a szintézis felé. Két festői jellemvonás készteti erre: az egyik a teljesség vágya, a másik az erős ragaszkodás a realitásokhoz, idegenkedése a realitásoktól elszakadni akaró absztrahálástól.

Perlrott Csaba művészi érdeme azért nem elsősorban a módszerében rejlik, hanem ennek a módszernek rendkívül tiszta, rendkívül becsületes és eredményes végigvitelében. Képei első pillantásra nem kapják meg a szemlélőt valamely rendkívüli eredetiességgel. Figyelmesebb elmélyedés mutatja csak meg, hogy bennük nem a natura külsejét kapjuk és nem az esetleges külső körülményektől és pillanatnyi hangulatoktól befolyásolt képvíziót.

Organizmusok a képei, teljes renddel és tisztasággal, akár a nagy térösszefoglalásait és nagyvonalú fölépítéseit, akár pedig a gondos lelkiismeretességgel fölmért és megmunkált részletelemeket tekintsük. A helyesen megérzett konstruktivitást, amely nem merevvé absztrahált sémákkal épít, hanem a realitást szervezi az emberi szellem mintájára jól felépített organizmussá és Perlrott Csaba többi festői erényei legszembeszökőbben érvényesülnek azokon a témákon, amelyek már természetüknél fogva szervességet és felépítettséget rejtenek magukban.

Ha a gótikus templomokat, azok belsejét festi vagy az emberi testet, nem kell egyebet tennie, mint megmutatni, pregnánsan kiemelni valamit, ami adva van: a konstruktivitást. Az emberi testeknél rejtettebben, az architektúránál közvetlenül adódóbban. A siker teljességét azonban éppen az mutatja, hogy a probléma megoldása kitűnően sikerül Csabának ott is, ahol a konstruktivitás csak csírában van megadva: a tájképekben.

És itt mutatkozik meg az igazi konstruktivitás lényege: nem fizikai természetű az, hanem tisztára spirituális. A világlátásban harmóniába jutott ember rendezi benne egységgé a világot a saját egységes szellemének képére és hasonlatosságára. Az emberé, aki nem vesz bele passzív odaadással a világ számtalan újuló és kavargó részletébe, hanem már keményen meg tudja vetni lábát a jelenségek fejetlen zajlásában.

Hevesy Iván