Koronánk gyors leromlása megzavarta a pénzügyi kormányzat csendes nyugalmát.
Belátták, hogy gazdasági életünk a tétlenséget ki nem birja, a nagy hitetlenségbe belepusztul, hát cselekedtek és a korona védelmére felállitották a Devizaközpontot. 

Mi is szükségesnek, létfeltételnek tartjuk koronánk javulását, de erre a Devizaközpont egyáltalában nem alkalmas. Első pillanatban van ugyan valami látszatja, de azután annál több baj szülője. 

Egész természetes volna, ha a felállitására senki sem gondolt volna, mert egyszer már nem vált be nálunk, de – uti figura docet – nem védi az osztrák vagy a német koronát sem és az bizony sülyed, egyre sülyed s ma már az ingovány között nem is látszik, csak néha a pocsolya loccsanása hallatszik. De az még a kisebbik baj, hogy csinálnak egy intézményt, ami csak zaklatással jár, de célhoz nem vezet, a baj ott van, hogy csak hátránnyal jár és a kereskedelem létalapját támadja meg. 

Ma a kereskedelem – ezt a napokban magáévá tette még az Árvizsgáló Bizottság is – az utánpótlási ár és a haszon megtéritését igényelheti. Árui tulnyomó része külföldi származásu. A belföldi áru értéke is a zürichi valutajegyzéshez igazodik s a falusi vásárban is a korona árfolyama szerint változnak az árak. A kereskedő tehát, ha áruját piacra viszi, csak ugy tudja az utánpótlási árat reálisan számitani, ha nyomban fedezheti valutaszükségletét. Amint azonban a valuta beszerzésének akadálya van, kénytelen egy bizonytalansági coefficienst is felszámitani, az árut drágitani s a mellett üzletét egy bizonytalan rendelkezésnek kitenni.

Nem tud a kereskedő a nemzetközi kereskedelemben üzletet kötni, mert nem tudhatja, hogy a valutát engedélyezi-e a Devizaközpont, a külföldi kereskedő pedig feltételesen – egy hivatal jóváhagyásától feltételezetten – nem hajlandó üzletet kötni. Tehát a megkötöttség következménye: áruhiány, ami a tél folyamán az egyéb tényezőkön kivül külön nagy drágitó erő.