Csütörtökön este ismét izzó elevenségtől pezsgett a Dob-utca patriarchális csöndje. Ebben az utcában körülbelül három év óta nap-szállatt után nem igen nyüzsögnek az emberek, a dob-utcai korzó, mely valamikor mozgalmasság és hangosság dolgában verte a mondain sétahelyeket, az utóbbi esztendőkben jóformán teljesen elkorcsosodott.

Kilenc óra tájban nem látni mást az utcán, mint néhány öreg vallásos zsidót, akik a közeli Kazinczy-utcai és Rombach utcai zsinagógákból sietnek hazafelé. Annál élénkebbek azonban az ablakok, melyekben a sokszor éjfélig könyökölnek az asszonyok, élvezvén a Dob-utca dubiozmus levegőjét, megtárgyalva a napi dolgokat.

Az apró vendéglőkben és kávéházakban azért mégis van élet, a régi törzsvendégek, akiknek javarésze házalókból kerül ki, hüségesen összeülnek a tardil és kaláberpartikra, melyeknek legtöbbnyire, csak a záróra vet véget. Edzett, sokat próbált emberek ezek, akik egész nap a várost járják és igen gyakran evickélnek keresztül kellemetlen szituációkon, ezért nem ijeszti meg őket egy esetleges ébredő invázió veszélye oly mértékben, mint az ódon házakba begubózott kisiparosokat és kiskereskedőket, akikből ennek az ominózus utcának a lakossága tulnyomórészben kitelik és akik közül igen sokan egész életüket a Dob-utcában és kapcsolt részeiben töltik el.

Csütörtökön este tizenegy óra lehetett, mikor a Kazinczy-utca sarkán megkérdeztük egy fiatalembertől, hogy merre van a Stern-féle vendéglő, melynek ablakait beverték. A fiatalember készségesen vállalkozott, hogy kalauzol bennünket a Dob-utca rejtelmei között és nagy részletességgel kezdte ismertetni az affaire eseményeit.

- Tegnap jöttem haza kérem Budakesziről. Egy tüdőbajos pincér vagyok, Keletinél dolgozom a Casino de Parisban. Tetszik oda járni? - kérdezte – és felhuzta jobbkarján a kabátja ujját. Teszik látni, ezt itt kaptam, nem azért mutatom, mintha dicsekednék, de azt is mondhatom hogy többet adtam, mint amennyit kaptam.

Egy idősebb, züllött külsejü bácsi csatlakozott hozzánk, gyanakvólag végigmért bennünket és németül megkérdezte kísérőnktől, hogy kik vagyunk. A Casino-beli pincér fölényes hanyagsággal informálta az öreget, a hangjában benne volt, hogy egyáltalában nem tartja kötelességének a válaszadást, de még az egyszer megmondja. Az öreg ur rögtön magyarra fordította a beszédet.
- Nagyszerű fiu ez a Salamon - mondta - egy beteg ember és hogy verekedett! Ha ő nincs, a két rendőrnek melege lett volna. Tessék megírni az ujságban, hogy a Dob-utcában nem gyulladnak be olyan hamarosan az emberek. Itt minden fia katona volt, kérem, ezek verték kérem a muszkát!

Körüljártuk a Stern-féle korcsmát, majd beszóltunk a tulajdonoshoz.
- Egy egész szódás különítmény alakult itt, kérem. - mondta fanyar komorral - az volt a terv, hogy amint beteszi valaki a lábát, egyszerre tiz szódásüvegből spricceljük nyakon.
- Csak azt nem értem, mért pont engem választottak ki, - jegyezte meg később. - Életemre, soha életemben nem foglalkoztam politikával.

Sternéktől átmentünk a Lázár-kávéházba. A Casino-pincér itt nagyon tekintélyes vendég lehet, mert nyomban három pincér vette körül a társaságot. A főhelyre ültettek bennünket; a kassza szomszédságába. A kávéház jóformán tele volt, a tükör alatt négy fakószakállas öregur kártyázott. A főpincér időnkint odalebbent, feltérdelt a székre és belebeszélt a játékba. Nem akartuk zavarni a kártyásokat, a pincérektől érdeklődtünk az esti események felől.

- Semmi károm sincs. - mondta a főur - nem lógott meg egy vendég sem fizetés nélkül. Általában nem volt nagyobb ijedelem, csak amikor az első revolverlövés eldördült, akkor támadt egy kis pánik, de ki lehetett birni …...

Hát ez az: ki lehetett bírni. A Dob-utcában már itt tartanak a sok válság után. Hirtelen eszembe jutottak a kis galíciai falvak, ahol a rommá lőtt házak pincéiben forgandó hadihelyzettel, éheséggel, kolerával dacolva rendületlen fatalizmussal várták az idők jobbrafordulását a polisiak. Ezek, tudnak szenvedni….