Este félnyolc tájban megelevenedik a kihalt Madách utca. A földbenyomott házak kapuin itt is ott is sötét férfialakok bujnak elő, körülnéznek, várnak. Csaknem mindegyik hegedűt, vagy más zeneszerszámot szorongat a hóna alatt. Egy perc alatt megtelik velük a kis utcácska.

Állnak a kapuk előtt és várnak. Van, amelyik unja az álldogálást, zsebkendőt vesz elő, leteríti a földre, ráül összekuporodva, mint a törökök. De a legtöbbje nem ilyen finnyás, egyszerűen a kövezetre telepszik és nem törődik vele, hogy poros lesz a frissen kefélt frakknadrág. Mert a Madách utca lakóinál kötelező viselet a frakk, meg a szmoking. Ez a frakk ugyan csak a nevében rokon az előkelő angol klubok megszokott eventag dress-ével, de mégis estélyi öltözet, és mint ilyen bizonyos méltóságteljes és komoly külsővel ruházza fel a szegény külvárosi cigányzenészeket, akik itt várakoznak egymásra, hogy együtt menjenek be a városba muzsikálni.

Pontban félnyolckor mindenki a helyén áll, helyesebben üldögél a kapuja előtt. A bandavezetők sorba járnak, vizitálják az embereiket, aztán összeverődnek a megszokott csoportok és egymásután indulnak el a Kálvária-tér, ki meg a Mátyás- tér irányában. És ekkor egyszerre benépesül az utca. Mintha a földből bujtak volna elő, apró kis purdék nyüzsögnek mindenfelé. Nem a játékos, boldog, vidám gyermeksereg ez, komoly a nézésük, mintha már tekintélyes életkor és tapasztalat és csalódottság volna a hátuk mögött. Vajon ki tanítja meg a kis cigánygyerekeket ilyen fájdalmas komolysággal nézni?..

Az ő barna kis kezük is a hegedű nyakát szorongatja, akárcsak az apjuké. Mennek szótlanul az utca közepén, követik a városba vonuló zenészcsoportokat, aztán egymásután rákezdik a nyekergő húrokon:
„Legszebb tánc a shymmi…”
Az apák elégedetten hallgatják az ifjabb nemzedék zenei produkcióit. A menet megy szótlanul tovább, a gyerekek játsszák fáradhatatlanul a divatos nótát, aztán rátérnek a Rezgő nyárfa levelére és már az utca végén járnak, amikor a közismert Salome-ra rázendítenek. Egy öreg cigány ugy hallgatja, mintha hájjal kenegetnék.

Már csak néhány ház a Mátyás- térig. De most mind elhallgat, a Salome kellős közepén, mintha elvágták volna a húrokat. A nagyok is, meg a purdék is lábujjhegyen tipegnek el egy földszintes kis viskó előtt. A nyomorult kis házikó egyik ablakában gyászkeretes pappendekli-tábla fityeg egy zsinegre erősítve. A táblán mindössze ez a felirás:
„Kolompár Mihály, élt 42 évet, kisbőgős”
De az élet hív és a menet megy tovább. Végre elérkeznek a Madách utca végére. A rajkók leeresztik a vonót, megfordulnak és indul kiki hazafelé.
Vége a zenész kíséretnek. Az apákat elnyelte a város.

És ahogy mennek vissza a komoly kis apróságok az elárvult utca során, az egyik észrevétlenül elmarad a csapattól. Nagy ravaszul úgy tesz, mintha a hegedűje húrján igazgatna valamit. Közben óvatosan pislog, elmentek e már a többiek. Aztán amikor látja, hogy biztonságban van, senki nem figyeli, gyorsan besurran Kolompár Mihály kisbőgős elcsendesült kapualján. Az udvaron megáll, nyakába illeszti a hegedűjét és lassan, simogatva ráereszti a vonót. Az ócska négy húr csikorogva siratja. Rácsos kapu, rácsos ablak. Feketekendős, kisírt szemű asszony dugja ki fejét az egyik ajtón, nézi a gyermeket, nem tud szólni, csak hallgatja fel-felcsukló sírással a Kolompár Mihály kisbőgős legkedvesebb nótáját…

A gyerek befejezi. A feketekendős, kisírt szemű asszony odaint neki, hogy jöjjön be, kap egy kis kenyeret, de a gyerek megrázza a fejét, hóna alá csapja a hegedűjét, és ahogy jött, halkan kisurran a kapun.