Reggel az állatkertben látok egy borzot s ezt mondom: "Egészen olyan, mint Y, az ismerősöm." Délután aztán találkozom Y ismerősömmel s ezt mondom: "Egészen olyan, mint az állatkerti borz."

Nyilván e két hasonlat között mozog az állatmese s ezeknek játékos változatából keletkezik az a gyengéd humor, finom-metsző gúny, mely az indus Pancsatantra őskori példázataiban, Aesopus, Phaedrus, Lafontaine sohase-évülő meséiben megnyilatkozik. Az emberiség nem unt rá erre a komoly tréfára.

Lessing folytatta, Jules Renard pedig megkoronázta a műfajt az ő imádandó "Histoires naturelles"-jeivel, melyekben már egy városi irodalmár éles szemével szemléli - végtelen szeretettel és megbocsátással - "alsóbbrendű testvéreinket." A legnemesebb ötletek viaskodnak ezen a téren. Újat mondani vajmi nehéz.

Nagy Lajosnak nemrégiben megjelent egy csomó állatmeséje, egy mulattató könyvtár szerény füzetkéjében. Az író, akit biztos elbeszéléseiért, világos szerkesztéséért, kemény jellemző erejéért becsülik, ezeket a karcolatokat könnyedén vethette papírra, de annyira frissek, eredetiek, annyira egy tiszta fő és szív gondolat- és érzésvilágát tükrözik, annyira egyéniek, hogy külön föl kell hívnom rájuk az olvasó érdeklődését. Jó kedvvel írta, igénytelenül és mi jó kedvvel olvassuk, mert érezzük a humor lélekkel teljes szerénységét.

Ő is állatokról beszél és folyton emberekre gondol. Komikumának alapja szintén az, hogy a természet, melynek nincs öntudata, egyszerre öntudatossá válik s ami öntudatos, elveszti öntudatát, gépszerűvé lesz. De új elemet vegyít meséibe, mely az ő leleménye. Az állatokkal együtt kigúnyolja a tankönyvek fontoskodó és pontoskodó leíró módszerét s ártatlan arccal, nagyon szigorúan, kedves, bárgyú együgyűségeket állapít meg a mindenáron teljességre törekvő természettudomány nevében.

Felsorolja például a kígyók különböző fajtáit, majd hozzáteszi: "Érdekes lenne még egy kis, rövid sárga kígyó, lila kecskeszakállal." Vagy: "Kékszínű hangyák nincsenek, ami a természetnek minden gazdagsága mellett is némi szegénységre vall." Vagy: "A teve életkora 40-50 év, de előbb is agyon lehet ütni."  A rendszeres-módszeres tudomány kattogását érezzük ezekben a sorokban s kacagunk. Könyvének címe ez is lehetne: "Állatmesék az állatokról és a tankönyvírókról."

Főképpen az emberközponti, utilitárius szemlélet félszegségeit pécézi ki, mely "hasznos"-nak jelzi a juhot, mert meg lehet enni s "haszontalan"-nak a tigrist, mert az viszont az embert eszi meg. Az ő szeme is városi, sokszor budapesti, de látszólagos léhasága mögött tartalmas lélek van, a torz fintor mögött fájdalom és bölcsesség.

"Az oroszlán a legbátrabb valamennyi vadállat közt, de ezért kitüntetésre nem tart számot. Hazája Afrika és Ázsia, más földrészeken csupán mint idegen államok alattvalói szerepelnek s útlevél és más igazoló íratok hiányában állatkertekben vannak internálva." Ítélete mindig talpraesett, az emberi értékelés viszonylagosságát feltüntető. Ötlete pedig, mely soha sincs önmagáért, keserű és jóízű.

Ezzel a pár szóval az író figyelmét is szeretném ráirányítani kis könyvére, melynek vázlatosságát - úgy látszik - készakartan nem tüntette el. Eddig elbeszéléseiben alig szólalt meg ez a gúny. Milyen érdekes lenne, hogyha szatirikus értékeit összefogná egy egységes alkotásban.

Kosztolányi Dezső