Beck Ö. Fülöp újabb szobrai
A szobrász munkája oly lassú és nem mutatós, mint a festőé, ki a színeket keze pazar kedvével hinti széjjel; a szobrász a jelenségeket a fogható mivoltukban közli velünk, a formákból, tömegekből szilárdan álló, mindenfelől egyaránt igazságot mutató testelevenségre törekedve.
Ezt kellene éreznünk mindig, ha szobrot nézünk, ámde csak kevés szobor előtt eszmélünk rá erre az érzésre s meggondolásra, mint ahogy a százszor leírt igazságok, szabályok csupán kivételes alkalmakkor, valamely erős kezű, erős lelkű ember érintésére nyerik vissza elkoptatott élüket és messzire sugárzó fényük tüzét.
Beck. Ö. Fülöp a plasztikai művészet örök nagy törvényeit fejezi ki szobraiban, érmeiben és gazdag lélekkel, teremtő erejének szuggesztív lendületével a friss látás, friss élmények gyönyörű pillanatait visszaidézve új tartalmat ád ezeknek az igazságoknak. Az élet hullámverése járja át a szobrait és a nagy plasztikai nyugalom, a szilárdság, a mozdulatok, az elhelyezkedés egyensúlya sehol sem merevül sablonná, sematikus álklasszicizmussá.
Egy életnagyságban megformált álló Afrodité szobra a nyugalom és megmozdulás átmenetét fejezi ki. Azt a lélegzetfojtó izgalmas pillanatot, mikor a holt anyagot a titkos erők árama érinti, és életre kelnek a szunnyadó tagok. Van valami döbbenetes e szoborműben, holott végtelenül egyszerű, látszatra nincsen benne semmi ami titokzatos lenne, minden részében megoldott, szép arányait nem torzítják el önkényes rövidülések, vagy hozzátoldások.
Egy pillanatra - természetesen távoli és megfoghatatlan vonatkozásban - Rodin feleszmélő ifjú embere suhan fel emlékezetünkből, ez őskorból való üzenet, hol az acélos ifjú testben felgerjed az élet, megmozdul, nyújtózik, elindul ... A görög álló szobrokban is lelhetünk bizonyos hasonlóságokat. Különösen abból a periódusból, amidőn a keleti népek öröksége még nem szívódott fel teljesen a bevégzettség felé törő utódokban. E szűzi magatartóztatás, felnyiladozás korszakának termékeivel tart némi rokonságot e meghitt tekintettel felénk néző, magát őszintén feltáró Afrodité szobor.
Beck. Ö. Fülöp szívesen fordul a heroikus témák felé: Szittya lovasa, Botondja, Lehel vezére, a magyar történelem hőskorába visszanyúló sorozat darabjai, kis méreteik mellett is duzzadó erővel telt figurák. Szinte lessük, hogy feszülő izmaik, megtorpanó lábuk telítettsége mikor veti szét a test burkát, mikor pattan ki szikra a megfeszült tagokból.
Felületes szemlélet nyomán talán a kisplasztika körébe lehetne utalni e szobrokat, de a tömegek egybevonása, az arányok felfokozása monumentálissá teszi mindegyiket, szinte kőbe, hatalmas sziklatömbbe kívánkoznak, sok más okon felül a témájuknál fogva is. Ha e szobrokban a dacos erő, a ritmus keménysége kap meg bennünket, a halott hőst felemelő két angyala, a relieftervezet a lágy vonalak egybecsendülésének, a lankadás és az eleven felemelkedés kiegyenlítődésének klasszikus példája.
A baloldali angyal szinte kiröppen a reliefet befogó kerettömlöcéből, légies teste ismeretlen magasságok felé emelkedik, feltekint, mintha megtagadná a földet, az emberi élet súlyát, nyomorúságát. A fekvő és lebegő testek egymásba ívelésének ritmusa nemes, tisztult harmóniákban zeng ki e domborműből. Úgy hat, mint valami rekviem befejező része, hol a megbékélés, a túlvilági szépségek sugárzó hangjai szövik át a gyász fekete dübörgését.
Beck Ö. Fülöp nem érez közösséget az úgynevezett portrészobrászokkal, akik nagy többségben a ház asszonyának hajtincseit, a mosolygó arc gödröcskéit, a rizspor sikamlós elömlését, aggodalmaskodva, gondosan követik a kövön, a bronzon. Ő nagy formákat lát és nagy formákba gyúrja is a makrancos részleteket. A karaktert nem véti el, sőt az monumentális mivoltában dereng fel képmásain, de eltűnnek az esetlegességek, a máról-holnapra feltünedező és elsimuló türemlések, a fáradtság, múló öröm, a hétköznapok barázdás jegyei.
Móricz Zsigmond, vagy Móricz Zsigmondné képmásaira utalok, e kemény fejek hallatatlan tömörségére, hol a művész nem fecsérelte a formákat, nem űzött játékot a megcsinálás ezer fortélyával. Életet adott és nem az élet morzsáit sepergette össze tétova kezekkel.
A plaketteken, hol szilárd fémalap támasztja alá a testek mozgását és elhelyezkedését, a művész bámulatos rajzkultúrája még nyilvánvalóbb módon mutatkozik, mint szobrain, hol a fény, a szobrot körülvevő levegő könnyen megmásítja a formák éleit, határait. Beck Ö. Fülöp munkássága a plakettművészet terén egyébként is epochális jelentőségű.
Egy elromlott ízlésű kor szája íze szerint dolgozó és ízlésében maga is elromló éremművész-nemzedék felületességét, könnyű hatásokra építő léhaságát kellett kikorrigálnia. Az érmekből száműzött vonalat kellett puritán munkával, egyre megújuló küzdelemmel jogaiba visszahelyeznie. De nemcsak fejlett rajzkultúra jellemzi őt, hanem a tömegek kiformálásában mutatkozó őserő is és az a fölény, amellyel megszabja a mozgás határait és fölébe kerekedik feladatának.
A csak szemlélő és a céhbeli művész egyaránt megtermékenyül e művek közepette. Az Ernst Múzeum termei, hol Beck Ö. Fülöp szobrait, érmeit kiállította, egy felfelé törő akarat, komoly munkában eltöltött esztendők súlyos és jelentőségteljes eredményeit zárják magukba.
Bálint Aladár
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!