Egy csuf botrány kellős közepén, ahol mocsok fröccsen mindenkire, - még talán arra is, aki távolról nézi ezt a büzhödő, rut látványosságot, - zavarosban halászkodó talmi-purifikátorok és ragadóskezű, apró csirkefogók ijesztő társasága centrumában szomoruan nézem azt a férfiut, akit szeretek, akit – ritka érzésem ma: - igazán megbecsülök és akit még másodpercnyi csalódásaim keserűségein keresztül is nagy embernek tartok. Nagyatádi Szabó Istvánt.

Nem mentegetem. Ha gyenge volt erős befolyások terrorjával szemben, elég kemény legény arra, hogy vállalja ennek politikai felelősségét. Ha a ő tisztes ködmönébe kapaszkodtak azok a szennyes, apró kalandorok, kiktől hemzseg ma ez a megbolygatott fölkavart globusz, mint a föltépett kanális: ám csapjon le öklével a rendőrügyész, bíró, nemzetgyülés és a magasabbrendű, iratlan szabályok szerint ítélő közvélemény. Ej, legyen válság, - kormányválság, pártválság, rendszerválság – hisz a politika a történelem kiszámíthatatlanságában is törvényszerű másodpercre. Nem is akar ez a szerényke írás az ő halk hangjával e zavaros förgetegben menteni, folyamatot megállítani. Végezze ezt el a törvény és a politika. Csak kettőt akar megjegyezni.

Az egyik, hogy helyes a visszaélések kiírtása, a bünök, hibák, gyöngeségek, könnyelműség vagy kapzsiság legdrákóibb eltiprása. A korrupció ma világjelenség. Recseg-ropog minden állam berendezése, a gazdasági életnek rettenetes válsága – ijesztő erővel lazította meg mindenütt az erkölcsi rendet. A közmondásosan puritán német bürokrácia éppen ugy baksisos balkáni basáskodássá züllött, minthogy ma már meg lehet vesztegetni azt a new-yorki rendőrt is, akinek pedig eddig a pálcikáját makula nem érte.

E förtelmes fertőben, e modern Szodoma és Gomorrhában, melyhez hasonlatos csak a francia forradalom utórezgése: a direktórium kora volt – bizony minket sem kímélt meg a korrumpálás e száguldó járványa. Mi is, mint mindenki, nyakig fetrengünk a pocsolyában. És vajjon e pocsolyának csak egy lápvirága van? És vajjon a lezüllés e piszkos hullámai csak egy ladikocskát dobálnak-e? Hát ha megindítottuk a tisztítás folyamatát – igen helyesen – akkor első fázisul nem találunk más mint nagyatádi Szabó Istvánt?!

Lehet őt bírálni, egy-egy elbágyadását, egy-egy eltévelyedését mi élesebben kritizáltuk, mint más, mert a mi megnyilatkozásainkat azoknak a fájdalma fokozta, akik szeretve és bízva csalódnak és nem a rosszindulaté. Egy azonban bizonyos, hogy nagyatádi Szabóról mintázni lehet a legfinyásabb tisztséget és a legszentebb puritánságot. Az az erdőcsokonyai kisember, aki erdei munkából és részes aratóból – nem küzdötte, de – dolgozta föl magát a falusi bíróságon keresztül a parlamentbe, népe hallatlan népszerű vezére lett, rendszerek támasza – nem ritkán egyedüli megnyugtató és biztos pillére – becsületet szerzett itthon és kint és olyan tekintélyt, amely szinte példátlan ebben a korszakban, amely a tekintélyek helyreállítása címén rombol tekintélyeket. És miközben körülötte tombolt a szerencsefiak, az aranyásók, a zugkávéházakból és kurtakorcsmákból kiszabadult – már nem is kétes exisztenciák undorító hajszája az arany borju körül, amikor palotákat, kincseket hamzsolt össze a földalatti és szalon-kloakákból egyaránt kitülekedő siserehad, akkor ő, az erdőcsokonyai, a volt részes arató, aki könyökig vájkálhatott volna a milliókban, aki világnév lett és itthon hallatlan tekintély: megmaradt 32 holdas, kisvagyonu, egyszerü fölmívesnek.

Nem változott meg sem a ködmöne, sem a szíve és nem bicsaklott félre agya: a magyar ember józan, bizalmatlan, hivságoktól mentes, erkölcsiekben falusiasan naív, minden lüktetésében magyar gondolkodása. Tiszta maradt, mint az éjszaki mulatóhelye keveredett kis gyermek. Egy fillér gyanuja nem tapadt a ruhájához. Puritán volt és szegény maradt. Hát szabad akkor őt befröccsenteni, a bujkáló gyanú suttogó maliciáival körülnyalogatni, mint ahogy a kígyó szokta, amely nem kel harcra az erősebbel, csak körülnyalogatja nyálával, amelynek nedve gyilkol?!

A másik megjegyzésünk, hogy a kisgazdapártot le lehet járatni, esetlen el lehet tüntetni a föld színéről is. Követett el már előbb is sulyos hibákat. Sokat csalódtak benne. Azok is, akik a vérükből való vér emelésével a nemzet gerincévé, ujjáalakító tényezőjévé akarták emelni népüket. Azok is, akik az uj hatalmi osztály fellendítésétől a közélet regenerálását várták. Akik csalódtak, talán meg is tudják buktatni, hiszen a politika nem mindig az igazságok, gyakran nem is az erősek, hanem esetlen csak az ügyesek diadalmi harca. Egy azonban bizonyos, hogy ha ledöntik az egyetlen bálványt, ha legázolják azt, aki egyedül tekintély a földmívesek osztályában, aki konzervatív és mérséklő, akkor vajjon ki jön utána?

Nem fog-e ezerfelé szaladni ez a ma még egységes tábor, nem lesz-e kész prédája a mostani nagy elkeseredést jól megnyargalászó legszélsőbb demagógiájának? Nem jönnek-e tiszta és mérsékelt, lelkiismeretes és józan Szabó István helyére a budapesti flaszter népboldogító kalandorai, a falvak legsötétebb uszítói, nem jön-e a mostani vezetés helyére – amely joggal volt bírálható – a legszélsőbb, legkorruptabb és legveszedelmesebb demagógia?

Jó lesz ezt a két megjegyzést megszívlelni.

Írta: Kun Andor dr.