A Tod inVenedig végső jeleneteiben a halál sejtelme lebeg minden fölött: a langy őszi szél, a túlérett gyümölcsök szaga, a lagúna áporodott illata, a tenger fázós borzongásai, egy elhagyott fényképező gép, melyen a fekete posztót meglebegteti a szél, mintha gyászkendő volna, a fövényen hancúrozó gyermekek játékába tragikus feszültség vegyül és a kis Tadzio távozó alakja fantomszerűen megnövekszik. "Ihm war aber, (mondhatnók: uns war aber), als ob der bleiche und liebliche Psychagog dort draussen ihm lächle, ihm winke, als ob er, die Hand aus der Hüfte lösend, hinausdeute, voranschwebe ins Verheissungsvoll-Ungeherure."

A Buddenbrooks-ban is van egy ilyen remek fejezet, egy nap története a kis Hanno életéből, egy álmos későn kelés és drukkos iskolai délelőtt leírása, óráról-órára, csengetésekkel és szünetekkel, jelentéktelen és mindenkitől átélt események, ismert tanár- és diákfigurák egyhangú felelgetés, magyarázás, csínyek és ravaszkodások, és mégis az egész mintha nem kis diák-komédia, hanem az Élet nagy tragédiája lenne. Hannót fölhívják s bár nem készült, kiolvassa a leckét az előtte ülő fiú könyvéből, a tanár megdicséri s ő a dicséretet öntudatlan őszinteséggel magára veszi.

"Ebben a percben komolyan azt gondolta magáról, hogy szerény tehetségű, de szorgalmas tanuló, aki aránylag becsülettel állta meg a sarat és tisztán érezte, hogy összes osztálytársai ugyanezen a véleményen vannak." Ellenben a szerencsétlen Petersent rajtakapják a puskázáson. "Petersen leült és el volt ítélve. Látni lehetett, amint a szomszédja kissé elhúzódik tőle. Valamennyien az undor, a részvét és az irtózat valaminő keverékével néztek rá. Bukott ember volt, egyedül, mindenkitől elhagyatva, azért, mert rajtakapták. Egyetlen vélemény volt Petersen felől, mégpedig az, hogy csakugyan szégyenfoltja az osztálynak." Mi ez, ha nem kicsinyben az Élet természetes kiválasztása, a látszatok és konvenciók etikája: az ügyes csaló köztiszteletnek örvend, a bukott szélhámostól mindenki elfordul.

Thomas Mann, anélkül hogy bármikor egyenes célzást tenne, folyton érezteti ezt az összefüggést és elég gyakran, sőt túlságos gyakran, téved a tollára az Élet szó. A nehéz és fülledt délelőtt után egy nagy zenés délután következik, Hanno fantáziálása a zongora előtt. Thomas Mann leíró művészetének, sejtető, árnyaló képességének itt a magaslatára emelkedik s elegendőnek tartja, ha utána a legnyersebb realizmusában odaveti a tífuszeset szakszerű leírását. Nincs is szükség többre, az a nap a muzsikás alkonnyal egy emberélet zsúfolt képe, amely a maga szuggesztív erejével szimbolikusan hat, annyira meg volt feszítve minden húr, hogy fölösleges a stilizálás, az olvasó magától megsejti a mélyebb összefüggést.

Lányi Viktor már megmutatta a Tod in Venedig fordításával, hogy nemcsak a saját nyelvének mestere, hanem megértéssel, sőt áhítattal végezte munkáját. Teljesen beleélte magát Thomas Mann művészetébe s vigyázott arra, hogy egyetlen fordulat, egyetlen árnyalat se vesszen el az átültetésben, hiszen sokszor egy-egy sejtetésen, egy hangulaton fordul meg minden a regényben.

Csak az említett zenés jelenetre hivatkozom, tessék elolvasni, a fordító milyen természetes könnyedséggel, minden erőltetés nélkül költi át az eredetit annak érzéki realizmusával és lehelet-szerű finomságaival. Ez valóban a prózába átkomponált muzsika és erős muzsikus érzékkel kellett bírnia annak, aki vissza tudta adni magyarul.

Király György