Huszonöt esztendős jubileumát ülte a Vígszínház, és az ünneplő köntös, amelyet erre az alkalomra magára öltött, a népszínmű volt. "A piros bugyelláris"-t játszották azzal a kinyilatkoztatott elhatározással, hogy a népszínművet nem csak alkalmi parádénak szánta a színház, hanem ezentúl állandóan műsorára veszi. Ez a visszatelepítési gondolat a levegőben van most, és kár volna érte, ha egy másfajta szél elvinné.

Éppen ezért nem az érdekelt elsősorban, hogy a színház milyen készséggel ad népszínművet, hanem, hogy miképpen állítja vissza a színpadra. A rendezés, sietünk megállapítani, érezte, hogy itt nem csak egy ünnepi alkalomhoz mért jó előadásról van szó, hanem vállalni kell a feladatot, hogy az elpihent műfaj új életéhez egyengesse az utat. A megoldás a realitás keresését mutatta. A népszínművel egybeforrott nóta nem maradt el, de szervesebben igyekezett külső formáival beleilleszkedni a játékba.

Üresen maradt a zenekar, s helyette cigánybanda húzta a színpadon az énekes fülébe. A darab meséje jórészt indokolttá tette ezt a megoldást, mint ahogy "A falurosszá"-ban például még könnyebben elfogadható lenne a színpadon, a cselekményben résztvevő muzsikaszó. Ezt azonban minden népszínműben így megcsinálni nem lehetne, s csak az marad választásul, hogy jórészben vagy egyáltalában kimaradjanak a dalok, vagy pedig vegye át régi szerepét a zenekar.

Ebben a választásban többről van szó, mint a muzsika-kérdésről. Az vár eldöntésre, hogy az új népszínmű a dráma vagy az operett irányában induljon. Ha dráma lesz belőle, akkor nem a népszínmű éled fel, hanem az történik, hogy a színpadon több szóhoz jut a magyar nép.

Ez is cél lehet, de amikor ennek a speciális magyar színpadi játéknak felébresztéséről van szó, amihez egyébként új alkotásokra is szükség van, ezt csak úgy tudjuk elképzelni, hogy ne pusztán a népszínmű alakjai lépjenek a színpadra, hanem öntse el azt a népszínműnek egész színe, íze, játékos, nótában, táncban kirobbanó hangulata. Az élet csak erőforrás legyen, de a játék maradjon meg játéknak, amely túl a realitáson, illúziók délibábját nyissa meg előttünk. Vagyis a régi népszínművet csak csiszolni szabad, az újat pedig még a réginél is lebegőbbé, meseszárnyon szállóvá, színesebbé, kalandosabbá kell tenni.

Megmérni ezt a műfajt az operettel nem tudjuk, de azért mégis az operett szolgálhat mértékül ahhoz a távolsághoz, amelyben a népszínmű a drámától van. A játék pedig pontosan olyan légyen, mint a darab: játék az élettel és nem naturalizmus. A mese deszkáján a csizmák nem kopnak el, a vászon mindig fehéren lobog és ha a piros cipő finom szattyán, az ingváll selyem: ki akad meg ezen, ha olyan emberek hordják, akiket mesekönyvből vágtak ki.

Ez lehet az új népszínmű útja, de az a feleút, amelyet a Vígszínház megtett, önmagában nagyon szép volt. Csortos Gyula a kiszabott keretben nagy gonddal és nagy sikerrel rendezte az előadást. Varsányi Irén kedves és hetyke Török Zsófi volt, Hegedűs Gyula művészien igaz Török bíró szerepében, Csortos egészen egyéni és mégis a faluból nőtt huszár, Tanay felejthetetlenül kedves cigány, Vendrey mestere a mókának. Az előadás kedve és tempója - vígszínházi.

Losonczy Zoltán