Úgy látszik, a Belvárosi színház le akart vizsgázni, amikor ezt a Verneuil-darabot műsorára vette. Túl a széles skálán, amelynek csak a legutóbbi időben Szigeti József és Zangwill, Moličre és Strindberg voltak a határállomásai, még adósnak érezte magát egy tantárggyal: a mai francia vígjátékkal. "Az apám felesége" szellemben, hangban, könnyűségben és könnyelműségben tipikusan francia. Az ötletek buzogásában és a helyzetek színváltozásában egy arasznyival kevesebb a típusnál, de másrészről viszont jóval több. Léha kötésű darab, amelynek írója gondosan vigyáz arra, hogy semmit komolyan ne mondjon és mégis a komédián belül találtunk egy fonalat, amelyhez odatapad a figyelmünk.

A harc, amelyet a fiú a fiatal mostohaanyja becsületének megóvásáért folytat, érdekes, de különös és izgató parfümöt kap azáltal, hogy a fiút a harcában egy olyan titkolt és szemérmes szerelem hajtja, amely ebben a lenge erkölcsű miliőben egyenesen tragikusan megható. Éppen ezért megszépül még az a csúnya helyzet is, amikor a fiú egy egyelőre ártatlan légyotton csípve a szép mostoháját, maga maradt vele egyedül a szállodai fészekben. Itt bizonyos, hogy ki kell derülni a szerelemnek, és egy félórai szemérmes vonaglás után ez meg is történik.

De nem kell félni semmitől, az első csóktól úgy megijedt a fiú, hogy elrohan a fészekből és talán Amerikáig meg sem áll, ha ki nem tudódik, hogy az apja felesége csak azon a papíroson asszony, amelyen a házasságot aláírták. Most már nem sok gondot okoz a kibonyolódás. Amilyen szemérmesen komoly ok volt a képzelt szerelmi kötelék, olyan szemérmetlenül semmi ebben a darabban egy kis formaszerinti házasság. Mi sem könnyebb mint a papától megkérni a "mamát".

És ha a szemérem nem lehetett jelen mind a két helyen, mégis csak a jobbik helyén volt. Nagyobb és szebb problémákat is el tudunk képzelni ennél egy esténk számára, de azért mégis meg kell békülnünk a franciával, Verneuiljel és a többiekkel is, mert ha nem is szükségesek, de utánozhatatlanok. Ezt a frissességet, könnyűséget, merész vágtatást még mindig irigyen kell néznünk.

Az új tantárgyból a Belvárosi Színház szépen vizsgázott. Nem akart Vígszínház lenni, ami különben érdeme Bárdos Artúrnak, a rendezőnek. Az előadás kihozta azt a komoly fonalat is, ami körül itt a komédia jegecesedik, és erre a célra különösen alkalmasnak mutatkozott Petheő Attila a szerelmes fiú szerepében. Olyan szerencsésen komoly alapszínnel keveredett bele a komédiába, hogy már miatta is komolyan kellett venni éppen azt, ami a darabban szép. Érdekes kísérlet volt a kabaréhoz nőtt Boross Géza szereplése az apában.

Egészen egyéni volt, nagyon mulatságos, de nem derült ki semmi Borosról olyan, amit eddig nem tudtunk volna. Mert ebben a szerepében semmi sem adódott, amit komolyan kellett volna venni. Simonyi Mária és Bérczy Ernő helyükön vannak a könnyű tónusban, Kabos Gyula pedig ellenállhatatlanul megkacagtat. A darabot Hajó Sándor fordította bravúrosan könnyű kézzel.

Losonczy Zoltán