Újra itt van a konjunktura. Földerül a börze piszkos lovagjainak az arca.
Ugyanakkor ezer, meg ezer anya szeméből csordulnak ki a könnyek: hogyan ruházza, etesse kis magzatait. A valuta romlásával emelkedik a drágaság. Ez természetes folyománya a pénz értékcsökkenésének. De a valuta esése a legjobb alkalom arra, hogy a lelketlen üzérek nekiessenek a még vadabb spekulációnak, amivel aztán még inkább rontják pénzünk becsületét. 

A börze táján tömegeket látunk.
Mintha a Vörös-tenger megnyilását várnák, olyan hatást tesznek ránk. Galiciából, Mármarosból és – tudj' Isten – milyen Hérob vidékéről tudtak összegyűlni. Az új vagyonok jelöltjei. Pár hónap, talán pár hét alatt gazdagok lesznek. Gyorsan emelkednek. Zsebükben gyűlnek a dollárok, frankok és lirák.

De azért a magyar állam hiába lesi bennük az új adóalanyokat.
A magyar adóalanyok elszegényednek még jobban. Ezeket ugyan nem fogja meg egy adószedő se, mert kisiklanak. Hiába minden törekvés. 

A gyorsgazdagok nem hallanak, nem látnak, nem szagolnak.
Azt hiszed, hogy talán ezért – boldogtalanok?! Megfordítva. Nem hallanak: tehát nem hallják az éhezők kenyérkiáltását. Nem látnak: tehát nem látják a rongyos gyerekek szaporodását. Nem szagolnak: tehát nem érzik, hogy szagos a pénz, ami a zsebükben van. 

Dehogy boldogtalanok, inkább boldogok a gyorsgazdagok.
Mulatnak, nevetnek azon, hogyan üti, szidja egymást a magyar. A városi tisztviselő, a lateiner ember, a munkás szidja a falusi termelőt. A falusi gazda szidja a magyar hivatalnokot, az – „urat”. A kisgazda szidja a nagygazdát. A földmíves okolja az iparost. A mesterember üti szájjal a „parasztot”. Egymást okolják a drágaságért. 

S azalatt a filiszteus gyorsgazdagok a markukba röhögnek s tovább szedik ki a civódó tisztviselő, kisgazda, munkás és iparos zsebéből a pénzt – munka nélkül.