A kisiparosságnak régi jogos panasza, hogy a fegyencipar érzékeny versenyt támaszt a kisiparosságnak. Az állam pénzén tartott fegyencek pár filléres napi általányösszegért cipőt készítenek, ruhát varrnak, bútort gyártanak stb.

A többnyire fajilag idegen munkabérlő az így készült árúval azután ütheti az adófizető, hazájának gyermeket nevelő kisiparost addig, míg az el nem dobja szerszámát és be nem áll munkásnak. Abban az esetben is tehát az állam, mely nem egyéb a lakosság összességénél, önmagát rongálja, önmagát károsítja, mint az egyszeri cigány, ki önmaga alatt vágja az ágat. 

Napjainkban hangzatos jelszavak röpködnek a levegőben s a kisiparosság is úgy érezte magát, mintha hájjal kenegetnék. Mostanában azonban kezdi észrevenni, hogy a hájba valami marószer van keverve, mert az csodamód éget. 

Nagyon könnyen lehetne a kisiparossággal szemben álló fegyencipar versenyélét letompítani és a letartóztatási intézetek lakóinak ilyen irányú foglalkozást adni, mely a kisiparosságnak nem árt és az ország gazdasági életét jelentékenyen megjavítja. 

Olyan iparággal kellene foglalkoztatni a letartóztatottakat, amely iparág termékeiből jelentékeny behozatalunk van. Ilyen a textilipar, a fa-háziipar. Akit érdekel, nézze meg mennyi textilárú, mennyi sétabot, mennyi pipaszár özönlik be az országba. A letartóztatási fegyházakba ez iparágak gyártását elsajátított fegyencek szabadulásuk után otthon becsülettel dolgoznak és élnek, mert az elsajátított iparág tisztes megélhetést biztosít nekik és anyagi gondok miatt nem kell újból bűnözniök. 

Az iparossággal nem foglalkoztatható fegyencekkel meg töressenek követ, építtessenek országutat, mert hiszen az ország útjai mind le vannak rongyolódva, avagy a halasi homokbuckákat egyengettessék el velük, ezzel is adóalanyt teremtenek az országnak, de ne tegyék tönkre a kisiparost, akik a közel mult zavaros idejében is helyt álltak és akikre a magyar nemzetcsalád vészes időkben mindenkor mint hű fiaira számíthat. 

Budapest, 1921. szeptember 10-én
Seyfried