A belvárosi boltos gyengéden megsimogatta a nyakkendőt, amit az elibém tett a katulyákból kiválasztottam s nyájas fuvolahangon így szólt hozzám:
- Négyszázötven korona!
Szerényen megjegyeztem, hogy az árat kissé magasnak találom, mert Bécsben magyar valutára átszámítva, harmadrész árban lehet kapni hasonló nyakkendőt. Az elegáns divatkereskedő ezt a megjegyzésemet nem vette rossz néven, de megmagyarázta, hogy a bécsi áru silányabb az övénél, hogy a magyar korona zürichi jegyzése pár hónap óta a felére zsugorodott s hogy ő lenne legboldogabb, ha megint a békebeli, háromkoronás árban athatná a nyakkendőket. Fájdalom, a közönség nem akarja belátni, hogy a kereskedő a legártalmatlanabb a drágaságban.

Tessék meghinni, nagyságos úr, hogy a szivem fáj, mikor ily hallatlan árat kell kérnem, de a lelkiismeretem tiszta, mert most nehezebben élek, mint 1913-ban. Tessék meghinni, nem a kereskedő a hibás…..

Bólintottam és kifizettem a 450 koronát. Mikor távozni akartam, az inas, akit a boltos pár perccel előbb sonkáért küldött a szomszédos csemegésboltba, visszatért a villásreggelivel. Két vékonyka szelet sonka volt a csomagban s az inas kilenc koronát hozott vissza az átadott ötvenkoronásból.
- Micsoda? – ordított fel a derék kereskedő és szelíd szeme villámokat szórt az ártatlan gyerek felé. – Ennyit ad az a gazember negyvenegy koronáért? Hát nincs igazuk azoknak, akik fel akarják robbantani az egész bandát?

Szerényen vállat vontam, amit régi barátom természetes helyeslésnek vett. Aztán ég felé meresztette a szemét, mintha a legfelsőbb lény figyelmét is fel akarná hívni erre a hallatlan uzsorára.

- Uram, - szólott meggyőződéssel, - kedves nagyságos úr, én mondom önnek, hogy valamennyit a lámpavasra kellene felakasztani….