Mióta az ő művészetét ismerjük, azóta a szépre nemcsak abban ismerünk rá, amiben a régiek: a nyugodt arányok, az egymáshoz illő színek, a szabályos méretek, a méltóság és erő vagy a tetszetőség és finomság harmóniájában. Hanem a torzban és fonákban is, a szabálytalanban és nyugtalanban is, a zavaros, sőt szennyes színűben is, ha igazi emócióból származott.

Ha például azt a női típust vesszük szemügyre, amely Rembrandtnak bizonyára a női szépségideált jelentette (Zsuzsánnáit és egyéb női aktjait), és ha úgy nézzük őket, olyan igénnyel, ahogyan például a régi olasz mesterek ábrázolásait szoktuk, akkor rá kell jönnünk, hogy a "szép" jóval tágabb körű fogalom, mint az emberek képzelik, mert az is lehet szép, ami a nyelvhasználat szerint csúf -, sőt hogy a művészet számára semmi sem csúf, s hogy ennélfogva a "szép" fogalmának talán nincsen is helye a művészetben. Kifejezőbb és kevésbé ingadozó értékű meghatározás helyett a: "művészi".

Rembrandt művészetének az az egyoldalúsága, hogy a napfény szétömlő világosságától szinte fél, és hogy a fényt általában a sűrű árnyékból szereti kibontani, keskeny réseken átjátszatni és belevillantani a sötétbe, színelképzelésének ez a fényt, árnyékot gyors átmenetekben váltogató módja is a mai emberre, annak kevésbé egyetemes lényére, inkább egyoldalúságra, elfogultságokra, specializálásra hajló természetére emlékeztet.

Mintha csak korunk neuraszténiás művészetét látnók a korán elkomorodott Rembrandtban, ki minden álmát négy fal között, a műtermében álmodja végig, kit a világ színessége és színeiben lelkének örök ifjúsága szinte csak mint elvontság érdekel, ki az élet zsivaja és boldogsága elől önmagába bújik, a világosság elől a homályba, a lélek üregességébe, akárcsak az elkínzott idegzetű költő (a "dekadens"), ki a nappal világossága elől az éjszaka derengésében, csöndjében, elhagyatottságában keres enyhülést és egyben ihletet. Az érzéki színekkel világító élettől szinte elfordulni látszik, és ezzel függ össze művészetének az a fentebb említett tulajdonsága, hogy számára a "szép" és a "csúnya" fogalma a "művészi"-nek fogalmában oldódik fel.

*

Művészetének egybefüggő nagy complexumában nehéz tájékoztató rendszert felfedezni. Az anyag mineműsége, melyet alkotásaihoz felhasznál, a technika, amellyel megdolgozza anyagát, az ő művészetében alig igazítják el a keresőt. Rézkarcai, melyeknek gyönyörűséges gyűjteményét mutatja be a Szépművészeti Múzeum, csak látszólag képviselik művészetének egészen különös világát.

A grafika valójában csak egyik nyilvánuló módja alkotó energiájának: a világ jelenségeinek vonalakra szétfejtése. Míg festményein nagy egészében igyekszik fölidézni egy-egy jelenését az életnek, a karcolótűvel annak részeiről fejti le a testet, alóluk takarja ki a szerkezetet. Szálkáira, vonalaira szedi szét azt, amit a festő szeme különben foltbeli egységnek át.

Grafikai oeuvrejének is sok a megfejtetlen kérdése. Mindenekelőtt: mely lapok keze művei és melyeken dolgoztak tanítványai? Azután a lapok keletkezésének időrendje? Rézkarcai közül Múzeumunk kiállításának katalógusa időrend szerint első helyre teszi Rembrandt anyjának azt az arcképét (B. 354.), mely a legvégső biztosságig megérett ösztönösségnek finom vonalboholyokat emberi formákká összeziláló alkotása: olyanféle művelet eredménye, mint a láncvirág puha, fehér pamutselyméből levegőben úszó képleteket gyöngéden kavargató szellőé.

A rajz felső sarkán a 1628-as évszám látszik. Rembrandt huszonkét éves volt abban az esztendőben és egykorú egyéb műveinek tanúsága szerint még messze-messze attól a tökéletességtől, melynek ez a csöpp karc már kész eredménye. Hiszen, ha pályájának elején akkora mester lett volna, elképzelhetetlen volna fejlődésének fokozatossága. De viszont, mire álljon a tudomány, ha nem az egyetlen pozitívumra, amely számára adva van: a hiteles nyomnak látszó évszámra?

Így kergetőznek a kérdések Rembrandt karcai körül. Volt idő, amikor számukat négyszázra tették. Seymour Haden selejtező kritikája óta számuk egyre kisebbedik: Alphonse Legros már csak 71 lapban látja Rembrandtnak hiteles keze művét. Akárhány nagy és híres karcát is kikezdte a kétség. Amit a legkritikusabbak is meghagytak belőlük, Rembrandt művészetéről az is éppen eleget mond el. Ott a legnagyobb, ahol a karcolás művészetének az anyag és technika megszabta határain legkevésbé igyekszik tágítani.

Ahol szűkszavú, kevés vonallal beszélő, nagy fehérségeken póklábú, fekete vonalakkal mindent sejtető. Azért talán tájképein a legtökéletesebb. A táj visszaadásában, a természetnek színeiből és tónusaiból kivetkőztetésében és mégis levegővel teli nagy mindenségének érzékeltetésében vitte legtöbbre a modern karcoló grafika. Ennek az egész csodálatos kihagyó, jelző és sejtető művészetnek Rembrandt volt a megkezdője és egyik legnagyobb mestere is.

Elek Artúr