Remekművek - talán kissé merész meghatározás, inkább egy sereg jó magyar kép egybegyűjtve, közöttük kiváló is akad szép számmal, de selejtes is. A "remekművek" jelzőt már jó eleve lefoglalták abszolútbecsű, fellebbezhetetlenül nagyszabású korszakos művek számára, százötven esztendő nem ád elég tágas teret annak, hogy véleményünk - melyet sokszor károsan befolyásol a mindennapos küzdelem hullámverése - minden oldalról szilárdan alátámasztható legyen.

A magyar képekről szóló ítéletünk különben is alaposan átformálódott azóta, hogy Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum modern képtárából kiselejtezte az oda méltatlanul beerőszakolt anyagot és a múzeum erejéhez mérten a legkülönb magyar képeket rakatta a helyükre. A magyar festőművészet kialakulásáról alkotott értesültségünk jelentékeny mértékben gazdagodott és megszilárdult, egyben bizonyos vonatkozásokban más irányt vett.

Az Ernst-múzeum eddigi kiállításai is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy művészek, kik az esztendők múlásával háttérbe szorultak, képességeikhez mérten holmi elégtételfélét, elkésett elégtételt kapjanak kortársaik baromi közönyéért és az utókor hibás ítélkezéséért. A most rendezett kiállítás anyagát részben már ismerjük és sok kép előtt megállva eltűnődünk: miért is nincs ott, azon a helyen, ahol már réges-rég ott kellene lennie: a Szépművészeti Múzeumban!

Így Beck Vilmos önarcképe, Brocky Károlynak Walter Scott egyik regényéhez készült képe, Madarász Viktor robusztus "Dózsa népe", Rippl Rónai "Legyezős nő" című képe, Vaszary János feledhetetlen "Salome tánca" belső értéküknél fogva megérdemlik, hogy a mulandóság elé gátat emelő múzeumban az őket illető helyet elfoglalják, a régebbi mesterek művei között is található néhány olyan darab, melyet fejlődéstörténeti fontosságuk oda utal. De ezek álmok, üres álmok, a Múzeumnak nincsen annyi pénze, hogy e kincseket megszerezhesse, a műtárgyak tulajdonosai pedig aligha bírhatók rá, hogy aukciókon, drága pénzen, tülekedve megszerzett képeiktől megváljanak.

Bálint Aladár