Rabindranath Tagore és a magyar verses Tagore-fordítás
Rabindranath Tagore és a magyar verses Tagore-fordítás
Európa szerte nagy meglepetést, csodálkozást, sőt bizonyos felháborodást keltett, mikor 1913-ban a Nobel-díjak bírálóbizottsága az irodalmi díjat a stájer Roseggerrel szemben az indus Rabindranath Tagorenak ítélte oda. A döntés állítólag angol nyomásra történt s nem volt politikai tendencia híján, mert egy nemzete körében a bálványozásig szeretett szellemi vezér egy elnyomott nép élén könnyen veszedelmessé válhatik, míg avval, ha belevetjük a - különben megérdemelt - irodalmi ünneplés tömkelegébe, esetleg hűvösre lehet állítani.
Idők folyamán ugyanis kiderült, hogy Rabindranath Tagore neve csak Európában új csengésű, míg azon a nagy területen, ahol a bengál nyelvet beszélik, már negyven év óta a legnagyobbak magaslatán áll, mert arra emelte az a hatvan kötetnyi lírai, drámai, elbeszélő, vallásbölcseleti és szociológiai irodalmi munkásság, melyet a költő tizennyolc éves korától kezdve kifejtett, s melyről honfitársai a bengál irodalom legújabb korát Rabindranath Tagore korának nevezték el.
Ezt akkor Európában még nem tudták, ami a közlekedés és nemzetközi érintkezés akkor tökéletessége mellett egyenesen bámulatos, s ezért mindenki kíváncsi volt a költő irodalmi munkásságára, elsősorban arra a kötetre, mely állítólagos kiválóságával megszerezte neki a legnagyobb és legmegtisztelőbb európai pályadíjat. A Gitanjali" volt ez, lírai költemények, nevezetesen Bráma vallása szellemében írt áldozati énekek gyűjteménye, mely a bengál eredetiből fordítva a költő saját, mesteri prózafordításában angolul 1913-ban jelent meg a Macmillan and Co. londoni cégnél.
A következő évben ugyanott s ugyancsak a költő saját prózafordításában megjelent a Kertész-ciklus (The Gardener, songs of love and life), az előbbivel ellentétben Rabindranath Tagore világi dalai, melyeknek tárgya az élet és szerelem. A két kötet Tagore lírai munkásságának legértékesebb terméke s amannak zsoltármélységű vallásos költészete, emennek megragadóan meleg, közvetlen, színdús és hellyel-közzel csipkefinomságú dalai a világirodalom legnagyobb lírikusai sorába emelik szerzőjüket.
De mindez csak később derült ki az elfogult és ellenséges Európa, valamint a magam számára is, aki, mikor a két kötetet meghozattam, alig vártam egyebet, mint legfeljebb érdekes exotikumot. Ehelyett kaptam a Gitanjali-ban egy bámulatosan magas, a mienktől elütő, de talán erkölcsösebb kultúra keretében egy istent dicsőítő zsolozsmatiszta, megkapó vallásos költészetet, a Kertész-ben mély, mert általános emberi érzéseket mesterien megérzékítő remek dalokat, melyeket bármely európai költő is megírhatott volna, de persze, csak a legnagyobbak közül való.
Az exotikum, melyet a kárörvendő Európa várt, csak annyira szorítkozott, hogy a költő itt-ott felemlíti a kuzm-, deodár- és lótuszvirágot, vagy mint a Kertész-ciklus 62. dalában célzást tesz a lélekvándorlásra. Általában bámulatos, hogy a költő mekkora művészi önmérséklettel alkalmazza a külső "indus" kellékeket, ellentétben az Indiát festő európai írókkal, pl. Hang Heinz Evers-szel és Rudyard Kiplinggel, akiknek kirakatbengalizmusa megutáltatja az olvasóval Indiát. Hogy a Tagore-ecsetelte India a valóság s emezeké a papírmasé, azt talán felesleges hangsúlyozni.
Eleinte az volt a szándékom, hogy mindkét kötetből lefordítok egy-két darabot harminc év óta készülő világlírai antológiám számára, de mikor egyre több lefordításra méltó költeményre akadtam, láttam, hogy a két kötetből egy, Tagore egyedülálló költészetét jellemzően bemutató kötetet lehetne összeállítani. A feladatot megnehezítette az a körülmény, hogy jó néhányadmagammal nem tudván bengáliul, a költő angol nyelvű prózafordítására voltam utalva.
Viszont ez a prózafordítás oly szép és észrevehetőleg oly nagy szeretettel készült, hogy eredetinek volt tekinthető, ha nem is tudta felejtetni a verses külalak hiányát. Mivel pedig harminc éves gyakorlatban élesült érzékem a bibliai egyszerűségű prózasorokból is kiérezte az öntudatlanul is bennfelejtett ritmus lüktetését, s észrevette a rímet, melyre a szerző-fordító néhol akaratlanul is ráhibázott (pl. a Gardener 17., a Gitanjali 57. dalában), a kétségtelenül hű angol fordítás alapján adva volt a rekonstrukció lehetősége.
Hogy még bizonyosabb legyek dolgomban, elmentem Vikár Bélához, az ázsiai nyelvek kiváló kutatójához, akitől megtudtam, hogy a bengál verselés ütemes és rímes. Ilyképp felkészülve, versben lefordítottam s még 1914-ben közre is adtam a költő egyik legszebb költeményét, "Az ifjú herceg"-et, a Magyar Tudományos Akadémia első osztályának 1914 júniusi ülésében pedig Vikár Béla bemutatta néhány verses műfordításomat a Gitanjaliból és a Kertészből. Azóta a lapok és folyóiratok szakadatlanul közlik verses Tagore-fordításaimat, melyeknek egy kötetre tervezett anyaga immár együtt van.
Fordításaimat, illetőleg módszeremet, több ízben támadták, különösen a prózafordítók, akik - nem egészen érdektelenül - azt is terjesztették, hogy a bengál nyelv nem ismeri a rímet. Miután azonban Rabindranath Tagore európai tartózkodása alkalmából kiderült s az általa Bécsben bengál eredetiben felolvasott versek nyomán bebizonyosodott, hogy igenis, e versek ütemes ritmusúak és rímekben gazdagok, a kérdés javamra el van döntve. Mivel pedig az összes európai irodalmakban az angol prózafordítás nyomán a költő költeményeinek csak prózafordítása forog közkézen, előállt az az érdekes helyzet, hogy eddig az európai irodalmak közül egyedül a magyar irodalomban van Rabindranath Tagore költeményeinek verses formahű fordítása.
Zoltán Vilmos
.jpg "Az aratás és a fegyvergyakorlatok")
).jpg "Kalászosokból közepesnél jobb termés várható")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!