Én egy vagyok
a felület atomcsordájából,
de ez lenni többé nem akarok.
Ássam a mélyet - fekete bányán -,
fekete köveit az igaznak,
(utálott zöldje a fölszini gaznak!)
ássam, hollá!
kételyes földjét a bizonyos Van-nak.
Ne kérdjem, merre? attól, ettől!
El a felülettől!
csak ásson ásóm
s erőljem munkával
bátor leszállásom.

Ásson ásóm!
A mélység setét.
Lássam látottá
a láttatlan feketét!
Csak ásson ásóm
mélységes mélyre,
mélyebbre,
még,
mélyre!

Hó, hó, hó, hahó! magasan vagyok,
mély magasan.
Mélyre ástam - s magasba szálltam.
Még vonz a felszín, de szakad a csordajárom,
mert erősebb volt vonzásánál
bősz elrugaszkodásom.

A felület felé van most a súly,
a mély és magas most mindegy,
a mély és magas most egy egész,
a felület felé van a nehéz.

Tán ugat utánam a csorda lelke,
De felfeszülök a végtelenbe!



Tavaszt-kiáltás

Érzem kibomlani lelkemet
s meglengetem a tavaszi fényben:

Testvérek, akik fáztatok,
(úgy éltünk kiszáradt, csontos télben)
Testvérek! hangokra lázadok,
Testvérek! erőt súgnak a fények,
Testvérek! öljük a halált magunkba!
Messze-akaró, felküzdő létek,
Testvérek, tegyétek!

Szökjön föl habosra életünk nedve
s pörölyével sújtson súlyos-erőssé
az akarás kedve!

Akarjuk éretté látni a bensőt,
akarjuk felérni, hogy vihessük a mindent,
lássuk fényében a van bizonyát
s a lefelé fordult fáklyát, a nincsent.

Az élet minden-relációja
(életed nem egy van, hanem vannak)
billenjen most a nekünk jóra!

Mert testvérek, minden lép, ha mi lépünk!
Testvérek, űz a sóbálvány átka:
Hátra ne nézzünk!