(Hatvanadik születésnapjára)

Hatvan esztendős volna a Mester, kire a tanítványok elfogódottságával nézünk? S húsz, harminc, negyven éves a remekművek, melyeket megszületésükkor mint gyermekek, mint ifjak, mint meglett férfiak álltunk körül? Ha könyveinek lapjait forgatjuk, ha könyveibe bele nézünk, még semmi sem érezteti bennük az idő múlását.

Inkább azt érezzük, amit mindig is: hogy Ambrus írásai előttünk járnak, megelőzték a jelent, a jövőt mutatják. Generációk sorainak kell elmúlnia, míg megszületik az a nemzedék, melynek lelke érzékenysége a költőéhez fogható. Csak az lesz képes a szimbólumon vagy a gúnyosságon, a pátoszon vagy vidámságon keresztül, melyet a költő mint páncélt öltött magára, hogy megóvja vele szemérmét, a költő érzékenységét megérezni és megérteni.

Mennyi történettel, mennyi emberalakkal, mennyi élettel vannak tele könyvei! Mennyi keserűség vegyül bennük mekkora édességgel, mennyi meghatottság mennyi élccel, gúnnyal. A nagy, az óperenciás élet dagadozik bennük, kicsiny és szörnyeteg hullámainak morajlása hallik ki belőlük. A zajló élettenger fenekén, mint elvarázsolt király a klárispalotájában, lélegzik a költő. Fájdalomból lett lehelete buborékok alakjában száll föl és szivárványos álmokká oszlik szét odafenn. Álmok, mesék, történetek lesznek belőlük.

Egy elvarázsolt embernek, egy hírről-dicsőségről, életboldogságról álmodó királynak meséi arról az életről, amely neki meg nem adatott, neki, aki mindenkinél inkább jogot tarthatna reá. Az ember olvassa őket és mikor a szívükig jutott, akkor veszi észre, hogy amit olvas, nem történet, nem is mese, hanem egy nagyszerűnek született emberélet darabjai. Ami keserűség bennük, az a költő csalódottsága, ami maró íz, az a költő felháborodása sorsa igaztalanságán, ami édesség, az a költő bús emlékezése álmaira és visszavágyódása az álmok országába.