A megalázott és tehetetlenségre kárhoztatott Németország nagyon nehezen tud belenyugodni abba, hogy a versaillesi békeszerződésben magára vállalt sulyos kötelezettségeknek eleget tegyen. Harding elnök közbelépése, amelyet a német kormánynak Svájc és a pápai udvar támogatásával sikerült kieszközölnie, nem kecsegtet valami fényes sikerrel.

A franciák Amerika közbenjárását érthető ellenszenvvel fogadták, de Briand miniszterelnök mégis kénytelen volt letérni eddigi megalkuvást nem ismerő álláspontjáról és a kilátásba helyezett kényszer-rendszabályokkal addig várni, míg Harding válasza meg nem érkezik.

A német politikai és kormánykörökben nagyon pesszimisztikus a hangulat. Berlinben az a felfogás uralkodik, hogy ha a Harding elnök vállalja is a közvetítést és engedékenységet ajánl a francia kormánynak, ennek nem lesz semmi eredménye, mert a franciák valóra váltják fenyegetéseiket és a Ruhr-vidék tervbe vett megszállását végre fogják hajtani. Maga Simons külügyminiszter mondotta legutóbb tartott beszédében, hogy az eddigi hirek szerint a békés megegyezés Németország és Franciaország között a jóvátételi kérdésben kizártnak látszik, mindamellett Németország szentül hisz a jog győzelmében és tovább folytatja a harcot. A francia sajtó ugy agitál, szinte uszít Németország ellen, akárcsak a világháboruban a legvéresebb harcok idején, a francia kard pedig készen van minden pillanatban arra, hogy lesujtson az engedetlen Németországra.

Az Egyesült-Államok elnöke aligha vállalta volna a közvetítést, ha annak semmiféle eredménye nem lenne, és ez az eredmény előreláthatólag legfeljebb csak annyi lesz, hogy a németek a jóvátételi összeg kifizetésére valamivel kedvezőbb feltételeket kapnak.