Mi nem tartozunk a Vázsonyi táborába, igazán elfogulatlanul állapíthatunk meg egy-két olyan jelenséget, a mely akaratlanul is szemünkbe ötlött elmult heti szereplésekor.

Első beszédet örömujjongással fogadta a liberális sajtó és ledorongolta a kormánypárti.

Második beszéde a parlamentben ritkán tapasztalt mély - bár éppen nem zajos – hatást keltett a kormánypárton és a gyülöltség oly szenvedélyes felrobbanását – sőt kirohanását – váltotta ki a baloldali közvéleményben, mint amilyenre nem merészkedett az a furcsán összhangolt társaság legsötétebb reakcióval sem. Mintha ugyanazok a hangok szabadultak volna ki, amelyeket csak Károlyi-forradalom idején hallottunk. És az azt megelőző – ej, dehogy is megelőző: előkészítői – időkben.

Miért volt az ugynevezett liberális aniknek? e nagy nekitülekedése, a liberális szenvedélynek e szenvedélyes csapongása? Mert egy ízig-végig liberális ember a legkristályosabban tiszta és bátor liberális beszédét tartotta a közszabadságokért, az egyenlőségért a szélsőséges elfogultság, a gyülölködő demagógia és az elnyomás rendszere ellen. Közben azonban ennek a liberális vezérnek liberális beszéde elkövette azt a förtelmes bünt, hogy kellő értékre szállította le a most tendenciózusan agyonglorifikált októberi forradalmat és bár bünbocsánatot hirdetett, ez idők történelmi kritikájának kikapcsolását és részeseinek jóhiszemüségét is megvédte, - mégis birálatot merészelt gyakorolni – igaz, hogy meglepett önmérséklette – e forradalom vagy forradalom-paródia részesei felett.

Mi liberálisak vagyunk. Küzdünk az ugynevezett kurzus lemérsékléséért, az osztályok, felekezetek és nemzetiségek tökéletes egyenjoguságáért, a közszabadságokért, a normális rendért, a tulzások, kirobbanások, jogtalanságok, méltánytalanságok, a terror és a törvények egyoldaluan kérlelhetetlen alkalmazása ellen. Liberálisok vagyunk. Helyesebben: mi vagyunk, a liberálisok. A mérséklet középutján járunk, ahogy küzdünk a kurzus szélsőségei ellen, azonképpen harcolunk a forradalmak lehetősége, a bujkálva, a beszédek és akciók rejtett tendenciáiban lappangó forradalmosítás ellen is.
Nekünk jogrend kell. De csak jogrend. Forradalom semmiesetre sem. És ime: megint egyedül belevesz a hangunk a jobboldali hopp-hoppezés és baloldali Marsaillaise (vagy talán:Internacionále) zürzavaros lármájába.

Ismét felburjánzanak a már levitézlett forradalom dudvái. Még bátortalanul merészkednek ki a földből, amely őket lenyomta, még idegen növények védelme alatt merik előtengetni parazita életüket, de már megjelentek már itt vannak. Már együtt a régi forradalmi koncert, éppen csak, hogy még halkan énekel és idegen karmesterek cégére alatt. Az elkeseredés uzsorásai, akik nincsenek jelen, akik bécsi és moszkvai rejtekükből vezérelnek, dirigensei, már ennek a hangversenynek.

Egyik oldalt reakciót látunk a másik oldalt azonban ugyanazt a forradalmasító, destruáló törekvését a desperado-politikának, amelyet megdöbbentően tehetetlen erővel láttunk kirobbanni a forradalomban. Vigyázzunk! A Vázsonyi beszéde után egy másodpercre felvillant villámlás rettentő leplezetlenségével tárta elénk az a képet, amelyet a földalatt lakók eddig elmaszkíroztak.

Vigyázzunk. A reakció ne csapjon még virulensebb reakcióba, de forradalomba sem. Mert Vázsonyi mártírja volt az ő balfelé, jobbfelé egyaránt egyenes liberalizmusának, ha elsöpri mégegyszer a jobboldali után ismét a baloldali reakció, akkor a liberálizmus fog emigrálni, mártiri utjára kelni. A reakció lemérséklése: a liberálizmus erőre kapása és ez történelmi törvényszerűség: el ne gáncsolja hát ismét – akkor isten tudja, mennyi időre? – az a talmi-radikálizmus, az a katasztrófa-áldemokrácia-politika, amely a szabadelvüséget a saját frazeológiájával és eszméivel szoktak kivégezni.