Budapest, junius 18. 

Az alföldi rónákon arató lányok és legények víg dalolása közben vágtatnak a kocsik ki a táblára. Kezdődik az aratás. A rozskalászok éretten várják a kaszapengést s dőlnek a rendek egymásután. Második aratás ez, mióta megszabadultunk a harctól és vértől.

Két éve vörös és oláh leste éhesen a magyar róna kalásztengerét. Ma csak a magyarság felé köszönget a kalászhullám; mintha vigasztalni akarná, hogy a kukoricás maximálós kenyérféle után lesz végre jó rozskenyér, fehér búzakenyér. 

Reméljük, mire e sorok az arató földmívesnép kezébe kerülnek, már napvilágot lát a közélelmezési miniszter rendelete, hogy szabadon rendelkezik a gazda termésével, arató részével, béres a konvenciójával.

Abban meg nem is kételkedünk, hogy a földmívelő nép nem idegen szenzáloknak adja el a termést, hanem szövetkezve értékesíti, hogy a közvetítő spekulációt kiküszöbölje a gazda és a fogyasztó közül.

Minden örömben üröm is van.
Ott lesekednek a szabadforgalom kupecei. A nagymalmok – állítólag – trösztre készülnek, hogy diktálják a gabonaárakat gazdáknak, a lisztárakat meg a kenyérevőnek. A börze is kiéhezetten készül a spekulációra. Nem is beszélünk az antant – „jóvátevő” bizottságáról, mely bizonyára szintén akarja tartani a zsákot. Ha háromszor ekkora termés lett volna, se tömhettük volna tele azt a zsákot, amivel ez a sokféle náció körülállja a magyar csűrt.