(A kép a Szépművészeti Múzeum Szinyei-termében függ.) Nagyon tanulságos a két festmény egybevetése. Mind a kettő a naturalista természetlátás eredménye. Mindenik módosítás és hozzátétel nélkül ábrázolja a természetet a maga véletlen elrendeződésében. Mindeniknek ideális biztosságú a rajza, noha a rajznak minden nyoma - a vonal - feloldódik a festői előadásban, mely a megvilágított és árnyékkal borított részek egymásba való lassú átmenetével a szétomló gömbölyűség és lágyság hatását kelti.

Szinyei festményei azonban behatóbb tanulmányozása a természetnek, nagyobb elmélyedéssel való kutatása annak, ami a színes fölszín mögött rejtezik: a részek összefüggésének és egymáshoz való viszonyának. Benczúr tanulmánya viszont festőibb előadású. A színeket - a női test sárgás-szürkés színeit - nagy mérséklettel, erősségi fokozatuk finom egyensúlyozásával teregeti szét az akt formáin, és végül enyhe tónusban foglalja össze gyöngéd harmóniává a háttér aranyos kárpitjával.

Előadásában a brutális élet megnemesedik. Így találkozott pályája elején két annyira más összetételű tehetség. Ugyanegy forrásból ivott mindenik, s ezen a korai művükön mintha ugyanazon cél felé is indulnának. Míg azonban Szinyei soha többé a rajzot annyira nem kereste, Benczúr egész munkásságában nem akadunk többé az abszolút festői előadásnak, a tónusos festésnek olyan példájára mint ezen a képén.

Az azon korbeli fiatal festők számára általában két út kínálkozott, két stílus, melyek közül az egyik már teljesen kialakult volt, a másiknak lehetőségei még bizonytalanok. Az egyik folytatása volt annak a "történelmi festészet" néven ismeretes stílusnak, mellyel a belgák ajándékozták meg Európát és mely Németországban, ott is különösen Münchenben a realizmus irányába fordult, legalább is ami a részleteket illeti. Piloty volt ennek a stílusnak főmestere.

Szintén a realisztikus természetszemléletnek volt terméke az a még alakuló festői stílus, mely a tizenkilencedik század második harmadában kezdett mutatkozni és csakhamar kibontakozni is: a festői naturalizmus. Bár nagyszerű mesterei voltak és remekművek tanúskodtak mellette, mégis, Benczúr müncheni kezdő korában is nyugtalan evolúcióját élte még ez a stílus, céljait, eszközeit is minduntalan váltogatta, hogy micsoda eredményekben fog kiteljesedni, még nem látszott tisztán.

A barbizoni művészek még erősen rajzoló festők voltak, kik a természet jelenségeinek színes megjelenésével be nem érték, hanem színei mögött rajzos szerkezetét is megkeresték. Csak fokonként, úgy szólva nemzedékről-nemzedékre haladva alakult ki ez a stílus az abszolút színkeresés és festői felfogás törekvésévé.

A fiatal Szinyei ösztönszerű vonzódással a válaszútnak ezt a bizonytalanságba mosódó ágát választotta pályájának. A fiatal Benczúr ugyanolyan ösztönösséggel azon az úton indult meg, amelyet tanítója és ideáljai a festés művészetében lábuk nyomaival kirajzoltak eléje.

S ha most pályája mentén követni akarjuk és fejlődésének állomásait keressük, megint az az érzés fogja el az embert hogy az ő művészetének nem volt fejlődése. Korán késszé vált művészet volt az, amely zenitjét már útjának elején megütötte és följebb jutni aztán nem tudott.

Igaz, hogy lejjebb sem ereszkedett, s elmondhatjuk - amire nem igen tudunk példát a művészet történetében -, hogy az ifjú, a meglett korú és az öreg Benczúr művészete között alig van kvalitásbeli különbség. Olyan művészet volt az övé, amely éretten kezdődött és éretten múlt el véle. Nem igen volna értelme azért annak, hogy műveivel keletkezésük időrendje szerint foglalkozzunk. A históriai vizsgálódás helyett inkább azokat a törekvéseit keressük meg, melyek művészetének kifejlésére elhatározók voltak.

Ilyen volt a színes és tarka környezetben lejátszódó népes és mozgalmas kompozícióra való törekvés. Első "történeti" festményét, a "Hunyadi László búcsúját" 1866-ban fejezte be, huszonkét éves korában. A halálra szánt ifjú hőst barátai veszik körül, szintén fiatalemberek, kik kissé színésziesnek érző mozdulatokkal helyezkednek el a főalak körül. A kép alakja inkább a magasság irányába terjeszkedő, tehát nagyobb embercsoport, népesebb és mozgalmasabb kompozíció elhelyezésére kevéssé alkalmas.

Benczúr legszerencsésebb szerkezetű képeinek egyike ez a festmény. - A "Vajk megkeresztelése", melyet kilenc évvel utóbb festett meg, valójában a Hunyadi László kompozíciós feladatának más megoldása, legalább is ugyanazé a tér-problémáé. Ismét fölfelé terjeszkedő, széltében mérsékelt kiterjedésű síkon bontotta ki, azaz hogy sűrítette inkább össze kompozícióját Benczúr. A cselekvény - a keresztelés jelenete - jól kifejeződik a kompozíción, éppen csak némi lendület hiányzik az egymás mellé állított alakok összefűzésében, a kompozíciónak vonala nem eléggé megragadó.

Az alakok mind bizton állnak lábukon, mozdulatuk természetes hatású, csaknem olyan mint az életé - nem magasabb rendű felfogású nála: a művésznek sem valami megmérlegelt elhatározása, sem akaratlanul nyilvánuló megilletődése nem érzik benne. Egészben véve ilyennek képzelhetné el az első magyar király megkeresztelésének jelenetét egy színházi rendező, ha szűk téren kellene csoportosítania némajátékának szereplőit.

Benczúr kompozíciós elképzeléseiben nem véletlen ez: gyakran találkozunk bennük a színpadi csoportelrendezés bizonyos hagyományos ötleteivel. A "II. Rákóczi Ferenc elfogatása" különösen színpadias kompozíció, de a "Budavár bevétele" is olyan hatású mint egy látványos történelmi színműnek a zárójelenete, Benczúr utolsó nagy kompozíciója pedig, a millenniumi kép, minden egyéb munkájánál is inkább a színpadi elrendezés konvenciójában fogant alkotás.

Mindez a képzelő tehetségnek bizonyos megkötöttségére vall. A színpadi rendező elvégre sok tekintetben a festőéhez hasonló feladatok megoldására törekszik. S a jó rendezőnek, annak, ki színpadi képeivel meg tudja ragadni a közönséget, bizonyos tekintetben jó festőnek is kell lennie, mert a fődologra nézve ugyanazt az elképzelő munkát kénytelen elvégezni, mint a jó művész.

Ha Benczúr kompozíciói mégsem megragadó hatásúak, azért van, mert képzelete a konvenciós színpadi rendező elképzeléseit követi, vagyis sokszor kipróbált, készen átvett megoldásokat használ fel. A néző szinte látni véli, mint tologatja a művész műtermének rekvizitumait bizonyos megállapodott hagyományok szerint, hogyan helyezi el drapériáit, bútorait, hogyan állítja be alakjait úgy, ahogy az szinte gépiesen adódik a régi és sokszor megismételt gyakorlat szerint.

Amilyen konvenciósak kompozíciói egészükben, olyanok részeikben is. Alakjait mozdulataikban ugyanaz a színpadon megfigyelt élet mozgatja, amelyre emlékezve rendezi el képein a cselekmény részeit. Benczúr kompozícióin mindig akad egynél több olyan emberalak, mely a színész pózában áll vagy ül.

"Vajk megkeresztelésén" ilyen a római császári koronás, birodalmi pallost tartó férfiú a keresztelő Asztrik püspök mögött. Ilyen Rákócziján magának Rákóczinak alakja, a millenniumi nagy képen pedig a Horvátország zászlaját tartó és a nézőnek háttal forduló, tovább a kép jobb felén szintén hátát mutató mágnás alakja.

Ilyen azután Narcissusa, sőt ilyen még arcképeinek legtöbbje is (az önmagáról festetteket beletudva), már tudniillik azok, melyeknek Benczúr patetikus kifejezést kíván adni, hogy ünnepélyes hatásukat fokozza. A baj csak az, hogy pátoszuk álpátosz, mint a rossz színészé, kinek mozdulatai nem az érzés önkéntelenségével nyilvánulnak, hanem a tükör előtt való gyakorlat eredményei, s azért nem is hatnak természeteseknek, maguktól értetődőknek, meggyőzőknek.

A nagy komponáló művészek minden korban a megadott tér arányaiból fejlesztették ki festményük tárgyát, a kompozícióban egyensúlyra törekedtek, a mozdulatritmusban változatosságra, mindenképpen pedig arra, hogy kompozíciójuk szerkezete világos legyen, részeinek egybefüggése kitűnjék, szükségtelen módon el ne takarja azt se drapéria, sem egyéb műtermi kellék.

A színesség volt Benczúr másik művészi főtörekvése. A színkeverésnek valóban nagy mestere volt Benczúr. Bravúrosan, sőt virtuózi készséggel tudta megfesteni az élettelen anyagot, különösen a fényeset és csillogót, a selymet, a bársonyt, az aranybrokátot.

Az ilyen anyaghatások visszaadása annyira lefoglalta érdeklődését, hogy nem egyszer képe témáját is feláldozta neki. A "Vajk megkeresztelésén" például a festmény tárgya, a históriai jelenet, minden történeti, politikai, egyházi és lelki vonatkozásában együtt szinte csak ürügye a suhogó selymek, bársonyok és brokátszövetek kibontásának és káprázatos megcsillogtatásának.

Milyen mesteri a "Budavár visszavételén" a halott magyarra terített zászló selyemszövetének, vagy Dubarry asszony kéksávos sárga selyemruhájának megfestése! Itt és egyebütt is, például a díszruhás arcképein, minden egyebet elfelejtően fénylenek és izzanak színességükben bizonyos részletek. Ám ha kissé távolabbról nézzük Benczúr képeit és szemünket összehunyorítva igyekszünk színes egységben látni őket, akkor feltűnik eredendő színtelenségük.

A színesség ugyanis relatív valami. Színesnek a szín nem önmaga erejénél fogva hat, hanem a körötte elhelyezett színekhez való viszonyánál fogva. Némi túlzással azt mondhatnók, hogy egymagában minden szín színtelen, színessé csak környezete által lesz.

Hogy ragyognak a "Budavár megvételén" itt is, ott is a színes foltok, a trombitáját fújó lovas arcán, a kiterített zászlón! s még is, ha mint egészet nézzük a képet, tarkaságot azt látunk rajta, egymással össze nem függő, egymással semmi viszonyban nem levő színfoltokat, de igazi színességet, a színek harmóniáját, azt, amit ha tudatosan keletkezik, szímkopozíciónak nevezünk, azt nem.

Érzékenyebb színérzékű festő mint Benczúr, például azt a kis darab kékséget, mely a várkapu nyílásán át az előtér sűrű és szinte zsíros tapintatú színeire mosolyog, bizonyára úgy fokozta volna meg, hogy mint megenyhítő ellentét derítse föl az előtér mindent áthathatatlanul betakaró nehéz színeit.

Színízlését jellemzi Domony Móricné arcképének színkompozíciója, melyek a bársonyruha meggyszíne az ábrázolt nő kezében tartott pipacsvirág pirosával sehogy sem egyesül harmóniában. S még inkább híres, reprodukciók által sokszorosan megörökített "Mályvák közt" című festménye (és általában virágok amorettes képei), melyen a különböző színfoltok nem hogy fokoznák egymás hatását, de gyöngítik s az egésznek színbenyomását zavarossá teszik.

Annyira megcsodált arcképei is csak közelről megnézve hatnak úgy mint a minden apró részletében szinte a fényképíró lencse könyörtelen tárgyilagosságával megfigyelt és valójában megmerevített és azért élettelenné tett élet, néhány lépésnyi távolból már alig érzik az erősen megvilágított fej és az inkább árnyékben hagyott test között összefüggés, a kép egészének színbeli egysége, a színszerkezet.

S mégis bámulatos a mester festői készsége, kezének, ecsethúzásának biztossága és színeinek ereje ott, ahol kisebb feladatokra gyűjti össze. De ugyanaz a soha nem hibázó kéz egyben nehéz kéz is, amely csak a súlyukkal érzékelhető pozitívumok ábrázolására képes: a selyem, bársony és brokátszövet szemet megtévesztő hűségű megfestésére, de csak is az ilyen kemény és nehéz anyagú szövetekére.

A moll hangneme számára ennek a művészetnek nincsen kifejező eszköze, az illatszerű lágyság, a határozott húzással körül nem fogható levegőhatások, az enyheség, a derengés kifejezésének képessége meg nem adatott az ő művészetének. Mindent összevéve színesnek nem mondható Benczúr festőisége.

Mint a mozdulatkompozícióban azonképp a színlátásban és a színszerkesztésben is egy elmúlt stílusnak volt ő követője. A színeket épp olyan közvetve látta mint a mozdulatokat: a színpadi szemléleten át. Hogy a természet színeivel valaha közvetetlen összefüggésbe jutott volna, annak alig látható nyoma művészetében.

Tájat alig festett, azt is fiatal korában s akkor is igazi ihlet nélkül. Azok a színfölismerések, melyekre a szabad ég alatt és a szabad levegőn való szemlélődés és festés ihlette meg a tizenkilencedik század második felének festőit, a színszemléletnek az a minden művészetet megújító renaissancea hatástalanul múlt el Benczúr művészetére nézve.

A korán késszé fejlett tehetségek szoktak ennyire hozzáférhetetlenek lenni későbbi hatások iránt. Benczúr már húsz éves korában annyira kész művész volt, kifejező eszközeinek annyira ura, önmagában annyira biztos festő, annyira elismert és megcsodált jelenség a művészet világában, hogy megérthető, ha újabb tanulságok iránt való fogékonysága eltompult. Annál is inkább, mert tele volt egészséggel, életörömmel, az élet élvezésének elpusztíthatatlan kedvével.

Mint ujjongva bukdácsoló szatír (aminek annyira szerette megábrázolni magát önarcképein) járta meg a hédoné életét. Az ilyen nagy egészségűeket nem kezdi ki a kétség, nem sebzi föl a művészet véres ösztökéje. Az ilyenek nem néznek szét keresgélve, nem tudakolják senkitől sem az irányt, hanem elégedetten és boldogan mennek a maguk útján, amely egyenes folytatása elődjeik egyenes útjának.

Elek Artúr