Én vagyok Bánk, én vagyok Felicián, miképp lehessek én csak tűrhető mértékben is az, ha minden harmadik felkiáltásnál e gondolat, hogy író vagyok, kiver énemből? - Ez nem história, hol az érzéketlen toll beszél, ez én magam vagyok, én a 13. században élő hatalmas Bánk, kinek tenyerére koronák tétettek le, én Zách Felicián, aki megfertőztetett magyar becsületért egy királyi háznépet akar eltörülni". Érzitek a dübörgő szavak mögött a vérbeli művészt, aki nem írja, hanem átéli műveit, hogyan várhatott és élhetett tovább ilyen szörnyű belső feszültséggel?

Nincs emberi szervezet, mely ezt sokáig elbírta volna, a szív, a megviselt tragikus szív, egy hirtelen végső dobbanással fölmondta a szolgálatot, 1830. április 16-án, mielőtt még megérte volna életének negyvenedik esztendejét. S a város, a nagy magyar város, megfeledkezve egykori nagylelkűségéről, megtagadta főfiskálisától (mert erre a magas rangra vitte föl) a temetési költséget, s holmi jelentéktelen elszámolási különbségek miatt rátette kezét írásaira s apró piszkos vádakkal szentségtelenítette meg legnagyobb fia emlékét.

Íme a magyar író tipikus pályája! Micsoda tanulság cenzoroknak és recenzoroknak, bíráló bizottsági taguknak és színművészeti tanácsosoknak, kik a kor, a nemzet, a faj elfogultságaitól nem látják meg a lángészt, mely "Úr idők s népek felett". Abban az évben, mikor a cenzor elzárta Bánk bán elől az utat a színpadra, aratták a legnagyobb sikereiket Kisfaludy Károly első drámái, mikről maga a szerzőjük ismerte el egy őszinte pillanatában:

Sok haza-puffogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság,

Bundás indulatok: oh be tatári műve ez.

Vajon ma, mikor az akadémiai elismerés szerény fillérei megint ilyen drámákat érnek, mikben a színpadra vont ágyúk dübörgése és a kulisszák körül viharzó sans-culotte tömegek üvöltései terrorizálják ki a közönség tapsait, vajon gondol-e néha valaki Katona József és Bánk bán-ja sorsára?

*

A Rózsavölgyi és társa céget mindenképpen elismerés illeti, mikor "Bárczy Gusztáv kívánságára" az első kiadás századik évfordulóját egy amateur-kiadással megünnepelte. Amilyen dicséretes volt a szándék, olyan gyarló azonban a kivitel. Hogy mik voltak a sajtó alá rendezés elvei (ez Sugár Jenő műve), azt mély homály takarja, de ezt a sötétséget már megszoktuk úgynevezett amateur- és luxus-kiadásainknál.

Abból, hogy az első kiadás "betűszerinti írását" adták (Mészöly Gedeon gondos összehasonlítása és szövegkritikája alapján), hogy a belső és külső címlap is "hű mása" az eredetinek, azt lehetne hinni, hogy hasonmásnak készült, dacára annak, hogy majdnem felére kisebbítették alakját és lap-, még ívbeosztását is megváltoztatták.

De ez még hagyján, mit szóljunk azonban ahhoz, hogy belerakták Gróf Józsefnek egy csomó (különben sikerült) fametszetű könyvdíszét, melynek markáns vonásai sem az eredeti empireba hajló jozefinista stílusával, sem a választott betűtípus sápadt és cingár formáival nincs összhangban, s most jön a java: "szedték e könyvet a Korvin testvérek linotype szedőgépein nonpareille nordisch antiqua betűkkel". Egy százéves könyv hasonmását, egy amateur-kiadást szedőgéppel és nonpareille betűkkel! Mikor tanulják meg egyszer kiadóink, hogy a művészi alkotás első és elengedhetetlen feltétele a kézi munka s az egésznek harmonikus megszerkesztése.

Egy ilyen felemás (nem hasonmás) munkánál mi képviseli a kor szellemét? A régi helyesírás? Vagy a cinkografikus úton előállított eredeti címlap mása? A munkának kétségtelenül megvan a maga filológiai értéke, mint megbízható betűhív kiadásnak, de vajon melyik filológusunk győzi majd pénzzel ennek az amateur-kiadásnak az árát és szemmel a parányi betűket?

Király György