Július elsején eggyel kevesebb a minisztériumok száma.
Megszünt a közélelmezési minisztérium. Csendes részvéttel temették, senki se siratta. Maga a miniszter is örült neki, hogy vége van. Mayer János volt az utolsó közélelmezési miniszter, aki örömtől sugárzó arccal jelentette be június harmincadikán, hogy utolsó napját éli a vezetése alatt álló minisztérium. De örültek neki a gazdák, sőt örültek a fogyasztók is. Olyan szükséges rossz volt, mint a háborúnak sok más intézkedése. 

Előbb vége lett volna a közélelmezési minisztériumnak, ha nem jött volna közbe az októberi fölfordulás s még inkább Kun Béla „szociális termelése”. Ha rendes leszerelés történt volna, mindenki rendben tért volna vissza a munkájához s pár hónap alatt újra a békeidőbeli termelés jött volna vissza. Az 1919-i aratás már bizonyosan elég búzát és rozsot adott volna az ország népének. Az országgyilkosok, akik féltek a katonák haragjától, a posztócsalás, háborús vagyongyüjtés és árdrágítás bűnei miatt, forradalmat csináltak s megakasztották a termelést. Árvizet, vörös háborút és akasztásokat rendeztek a gabonatermő magyar vidékeken, ezért kellett még két évig élni a közélelmezési minisztériumnak. 

Most végre nincs többé. Eleget kinzott bennünket.
Csak a készre jött, de a termelésben alig volt segítségünkre. Termelési politika helyett csak elosztási politikát csinált. S ez volt az egész háborús közélelmezési politikának a hibája. Ezért lett évről-évre kevesebb az elosztani való. Támogatta a tehetetlenséget – akaratlanul is. A vörösök szervezeteit – akik a municiógyári sztrájkok mumusával revolverezték – dupla fejadagokkal becézgette, de a szegény falusi nép öregjét, fehérnépjét (mert a férfiak a fronton voltak!) még a termeléshez legszükségesebb anyagokkal se tudta ellátni. 

Nem kisebbítjük a közélelmezési miniszterek babérait, amiért olyan hálátlan, bár nagy munkát végeztek, de könnyű szívvel dobunk egy göröngyöt a közélelmezési minisztérium sírjára: ismét elmult a háború egy emléke!