Forrásként bugyogok föl a mélyből,
cseppekből vagyok én: millió cseppem
átlátszó, ragyogó ékkő.
Tükre vagyok sugárnak, tükre magamnak,
cseppnyi vizecskék tükre: folyékony kristály,
tiszta kis kavicsok szeretője: szelíd forrás.

Mindegy: szakadékok mélyébe hulltam-e én,
vagy erdők szélén folyok el
a vakító napra ragyogva.
Mindegy: hatalmas hajókat dobáltam,
vagy hajtom tiszta gyereknek malmát,
gyereknek könnyű malmát tiszta örömre
csöndes berkek, pázsitos partok alatt.

Nagy folyamok, harsogva, ha hívnak,
tengerek iszonyú mélye, ha rendül,
tudom: elveszek én az időben, a térben,
az éjben, a mélyben: tudom eltűnök én...
Ó, de ha voltam a Kezdettől, leszek a Végig,
nem pusztulhatok el sohasem: -

Vajjon a messzi egek felhője, hegyek köde: nem víz -
vajjon a zöldfüvű rétnek, a lombnak,
hajnali, alkonyi harmata, folyamok árja,
a harsogó tenger habos özöne: nem víz? -
- - - vajjon a bús vándor, játszadozó gyermek,
kínzott, pörölyös munkása a létnek: nem ember?! -

Testvéreim, kik mind a mélyből törtök
elő, jőjjetek bár ezer idegen mezőről
idegen hegyeken lezuhogva, mind
a titkos tenger mélységes ölébe siettek.

Testvéreim mind sietünk mi: a messzi
Találkozó áll - a nyugalmat adó tenger -
és mi millió tájról millió utakon
mind a Találkozóra törünk.