, Sopron népe magyar akar maradni. Valóban nem hozott számunkra meglepetést a soproni választások eredménye, egy pillanatig sem kételkedtünk abba, hogy ha szavazásra kerül a sor, miénk lesz a győzelem, mint ahogy nem kételkedünk egy pillanatig sem abban, hogy az összes elszakított részek mellénk állnak, mihelyt módot adnak nekik arra, hogy akaratukat szabadon nyilvánítsák. Nem volt meglepetés számunkra a soproni hír, amely tegnap este érkezett, mégis, Budapest közönsége izgatottan várta.

A nemzetgyűlésen tudtam meg, Bánffy gróf külügyminiszter felállt, - egészen váratlan pillanatban - és bejelentette az eredményt. Éljenzés és taps csattant fel, egy pillanatnyi szünet, azután egyszerre csak felugrott helyéről sokorópátkai Szabó István bátyánk és belefogott a Szózatba. Szép, meleg kórus, a díszkontó és basszus ölelkezve szálltak fel az ülésterem kupolája felé, a szemek komolyan néztek maguk elé a padra, feledve volt mentelmi vita és más ellentét, nem volt már kormánypárt és ellenzék, csak tenor és bariton, Szózat, hálaadó-öröm és harmónia.

Azután a szerkesztőségben. Ha kétszer annyi telefonunk lett volna, akkor se győztük volna minden érdeklődőnek megmondani az eredményt. És a kávéház ablakán is ki volt ragasztva rögtönzött plakátokon, nagy, kék betükkel. Meg-megálltak az emberek, elolvasták, mosolyogtak. A mosolyuk ezt mondta: - Tudtuk. Budapest, a cinikus Budapest örült. Reggelre, - gondoltuk mi, akik már este tudtuk - reggelre milyen szép lesz Budapest.

Láttunk már királyi születésnapot és háboru kitörését. Láttunk kraszniki győzelmet és a trónörököst Pesten, de mi volt mindaz ehhez képest: mikor hosszu és nehéz bánat után először van örömünk és ez az öröm igazi, osztatlan, a miénk, mindenkié. De ugy látszik, polgármesterünk, Sipőcz Jenő, vagy a község uralkodó pártjának főparancsnoka, Wolff Károly - bocsánat, de valóban nem tudjuk, ki az igazi vezérünk - egy kicsit későn értesültek a soproni örömhírről.

Lehet, hogy mással voltak elfoglalva, talán a nemzeti eszméket hirdették éppen valahol, vagy más igen fontos működést fejtettek ki, annyi bizonyos, hogy a főváros zászlóstalyigán csak ugy délfelé jelentek meg a városban, akkor kezdték felhuzni a Rákócziuton a piros-sárga-kék lobogókat. De talán nem illik ilyenkor rakriminálni, lehet, hogy csak egy kicsit elaludt Sipőcz úr, vagy Wolff úr, nem olyan fontos az: fődolog, hogy estére már külsőleg is dokumentálja a főváros közönsége a soproni eredmény felett érzett örömét.