Ez egy egészen egyszerü kis riport, hogy úgy mondjam: igaz történet és csak arra kérem a rendőrséget, hogy ne vegyen róla tudomást, mert aki benne le van irva, az bizony nem egyéb, mint sulyos kötelességmulasztás, büncselekmény elősegitése és tudja a jó Isten, hogy még micsoda.

Nem, inkább nem is árulom el, hogy mi történt, melyik pályaudvaron ez az eset. Itt kint, a pályaudvar perifériában már nincs állományépület, csak egy magas deszkapalánk. Mivel azonban a fa, amely nagy vasúti kocsikba rakva vesztegel a palánkon belül igen értékes portéka: még külön őr is vigyáz rá, bizonyos Nagy József nevezetű, aki egy kis faházikóban lakik segítőtársával, a Pista gyerekkel.

Hogy-hogy nem, bünös kéz feszegetése nyomán, vagy magától: a palánk egy deszkája kidőlt tegnap éjjel, amit a környék fázós ifjusága hamar megtudott és csöndben, sötétben egész kis népvándorlás indult meg a vagyonbiztonságon ütött eme rés felé. Ki hátizsákba, ki szatyorba, ugy szedték a drága tüzelőt. A Pista gyerek, aki odakint kuncsorgott, egyszerre csak szalad a faházikó felé:
- Jóska bá’, loptyák a fát!
Nosza ugrik ki Jóksa bá’ a dominiumából, de már későn, mert a fatolvajok is meghallották a rikkantást és ugy nekiiramodtak, átugrálva a palánkon, hogy nyomuk se maradt. Mire Jóska bá’ a tett szinhelyére ért, egy valaki volt már csak ott. Egy öreg anyóka, akinek lábai nem igen birják az ugrálást és most menne ki a nyiláson, ha a hátára vetett zsákocska fa engedné. Ő maga kívül van már, a fa belül; huzza, rángatja, de hiába. Mi lesz most, Istenkém? Jóska bá’ odaér és megfogja a zsákot. De a nénike görcsös erőfeszitéssel még mindig tartja.
- No, mama – biztatja Jóska bá’ – eressze el!
A barna, csontos kezek meglazulnak, a zsákmány kicsuszik belőlük. Jóska bá’ egy pillanatig gondolkodik, azután áthajitja a zsákot, kívül a palánkon. A nénike bámul, aztán felkapja a zsákmányt és szalad, szalad vele fürgén, hazafelé. Jóska bá’ visszamegy a kunyójába és halkan dörmögi:
- Hogy a föld nyelné el a sok fatolvaj csirkefogóját!